Gyakran olvassuk fiatal költőink rövid önéletrajzában, hogy volt rikkancs, jegyszedő, hólapátoló, hajóinas és zsoké. Seres József nem ilyen értelemben sokoldalú ember. Otthon finommechanikával  kezdte,  itt  pedig  először  abban  a nyomdában  találkoztam  vele,  ahol  könyveim  készülnek,  a szedőgép mellett. Legújabb könyvem egy részét is ő szedte. Nem sok hibát fedeztem föl még az első kefelevonatban sem. Ezek szerint ezermesternek is nevezhetném, mert még jó pár dologhoz ért ezen a kettőn kívül is. De emelkedjünk inkább a szellemi alkotó rétegekbe. Seres József a maga harminchárom évével költő, grafikus, festő és szobrász egy személyben. 
Szerencsen  született 1942-ben.  Gépipari  technikumot végzett, majd hat éven át a Hegyaljai Képzőművész Csoportnál tanult és később tanított is, mégpedig művészeti anatómiát, közben. grafikusként dolgozott. 1971-72-ben egy teljes esztendőt töltött Olaszországban, ahol sokat látott és tanult, s szomjas lélekkel szívta be a több ezeréves kultúra szépséggel átitatott levegőjét. 
  Fölfrissült alkotóvággyal érkezett Kanadába, ahol meg kell küzdenie az új akadályokkal és  nehézségekkel (megélhetés, nyelv,  stb.),  de  máris  ott  látjuk  alkotásait  a  galériákban, grafikáit az újságok lapjain. Simon Lajos Fáklyafény című történelmi regényét is ő illusztrálta. Legújabb terve is, hogy beiratkozik  a  torontói  képzőművészeti  főiskolára,  sikerült. Fiatal még, sokra viheti. 
  Mint költő, csinos kis verskötettel lephetné meg a magyar olvasóközönséget,  ha  kiadóra  vagy  mecénásra  találna. Jómagam olvastam verseit kéziratban s megállapítottam, hogy hajlama inkább a gondolati líra felé vonzza. Erősen benne él a költői hagyományban s ez egyéni utat inkább befelé, s nem a látványos, vakmerő újítások irányában keresi.  A  madáchi légkör az ő világa, az emberi sors fölött töpreng, s szótára a bölcselet magányos talajába ereszti gyökereit. 

Ez az elmélyült keresés jellemzi grafikáját is. Nem a vad meglepetések, hanem az álmok finoman kidolgozott vetülete, amelyben nem mosódnak össze a jelenségek, hanem ember és természet  különváltan  is  harmonikus egységet  jeleznek. Erőssége a díszítő elemek gazdag variációiban van. Itt is a költő  lép előtérbe,  a  képzelet  embere játszik.  Az. elvont geometriai  ábrák  életre  kelnek,  táncolnak  előttünk,  meg-megragyognak  a  művész  álmodozó  szemének  sugarában. Illusztrációiban  nem  annyira  a  szereplők  alakján  van  a hangsúly, hanem a hátteret bontja ki könnyedén, kápráztatóan, szinte az absztrakcióig ellégiesítve a fákat, nádakat, felhőket, a futó port  s az éppen fölkelő vagy lenyugvó nap sugarait. 
  Mondhatnám  azt  is,  hogy  szürrealista,  de  ez  ellen leginkább ő tiltakoznék. Tovább megy - mint mondja - a játékon  túl  a  gondolatig.  Higgyük  el  neki.  Festményein lényegében ugyanezt az utat követi. A lírikus itt színekben jelentkezik.  A szinte  Szőnyi-esen  lírai  színek,  amelyek "hangtalanul"  váltják  egymást.  Persze,  előtte  már  régen fölfedezték a napfényt és a távlatot. Járt úton haladhat. A nehézség abban áll, hogyan lehetne egyéni, vagy legalább is eredeti. Kísérletei közben máris akadnak kiváló eredményei, most már csak a sikernek és elismerésnek kellene hozzájárulnia e kísérletek gondtalan folytatásához. 
Seres  József elsősorban  szobrásznak  tartja  magát.  Ez mindenesetre  michelangelói  attitűd.  Nem  vagyok  illetékes eldönteni, vajon igaza van-e, vagy sem. Annyit azonban érzek, mert ösztönöm súgja, hogy jó szobrász. Ez kiderül önmagáról formált  mellszobráról  is.  Minthogy szobrászatát  ismerem személy szerint, én is fölkiálthatnék. mint sokan előttem: Mintha élne!  Ebből  máris  következik.  hogy a szobor életszerű, eleven.  Hacsak  hasonlítana,  attól  még  nem  volna  kiváló műalkotás.  Egy  halotti  maszk  is  hasonlít,  de  nem  a ''megszólalásig".  Vagyis nem él s ezért is művészet. Michelangelo Mózese valószínűleg nem hasonlít a történelmi Mózeshez, mégis eleven. Szólalj meg Mózes! - ha igaz, így kiáltott  föl  alkotója  is,  miközben  a  megelevenedett, márványban életre kelt bibliai férfiú hűvös térdére ütött. 
  Ez  a  szobor  Seres  József  lelkét,  gondolatait,  álmait sugározza  magából  s  ezért "hasonlít"  is  rá.  Némák  az arcvonások, az orr görbülete, a szemek vágása, stb., hanem az arckifejezés, ami a belső világ vetülete. Tükör a mű, amelyből reánk tekint az ember. 
Talán  kicsit  hosszasabban  elidőztünk  a  művek akadémikus  boncolásánál,  de  egy  fiatal  magyar  tehetség megérdemli, főképp új s mindenképpen küzdelmes pályafutása legdöntőbb  szakaszán,  hogy  figyeljük  életútját  szeretettel s kivájunk neki sok sikert és szép alkotást.

Barátságos műterme falairól félig kész képek soha nem látott ismerős alakjai tekintenek rám, festőállványán egy befejezés előtt álló mű: mesteri kezek munkájáról árulkodnak. 

Kay Lajost munka közben találom. Szótlanul figyelem  magabiztos  ecsetkezelését,  amint  a különböző színek sokaságából valami egészen újat varázsol.  Olyan  könnyedén  teszi  ezt,  hogy  a szemlélőnek az az illúziója támad: semmiség, ezt én is meg tudnám csinálni. 

- Legszívesebben a népi alakokkal, témákkal foglalkozom - mondja.  - Ezek  régi,  otthoni élményeim, de tulajdonképpen csak "másolatok". Nehéz innen távolból festeni, hiányzik az eredeti környezet, a levegő. 

A zalai Göcsej szülöttét korán "megfogta" a népművészet: nyolc éves kora óta rajzol, több mint 30 éve viszi vászonra az egyszerű emberek hétköznapi életének ellesett pillanatait, jellegzetes alakjait. Nemcsak a magyart, más nemzetiségűét is, bármerre járt a nagyvilágban. 

A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után - ahol Aba-Novák Vilmos tanította a modern festészetre, majd Kontuly Béla a freskófestészetre -, jóformán csak magának festett.  1956-ban Ausztriába,  aztán  Olaszországba,  később  pedig  Dél-Amerikába ment. Itt lépett tulajdonképpen a nagy nyilvánosság elé: Caracasban a Szt. Péter Bazilika freskóit, számos olajfestményét ő festette,  képeit egész Venezuelában kiállításokon mutatták be, sok dél-amerikai gyűjtő őrzi képeit, köztük a jól ismert Simon  Bolivár-festményét.  1964-ben  jött  Kanadába, s hamarosan megbízást kapott az 50 képből álló Fathers of Confederation és a Prime Ministers of Canada-portrék festésére. Ezeket a festményeket Kanada-szerte bemutatták a 100 éves állam évfordulójának  évében. 1971-ben  fejezte  be William Dennison, volt torontói polgármester életnagyságú portréját. 1957-ben  a  Kultúrközpontban  is  volt magyar témájú képkiállítása, a Petőfi teremben lévő Petőfi-festményt is ő készítette és adományozta a Magyar  Háznak,  most  szeptember  15-től  pedig Hamiltonban  mutatja  be  néhány  festményét  a különböző nemzetiségű művészek kiállításán. 

- Könnyű művésznek lenni Kanadában? -  Egyáltalán  nem!  Először  is,  kanadai közízlés nincs. Ilyen nem létezik. Itt három réteg van: az első, a nagyon gazdag, amelyik a pénzét drága, "márkás" képekbe fekteti, a második, azt nézi, hogy miket írtak a művészről, munkáiról - s mert nincs kifejlett egyéni ízlésük -, a dicsérő cikkek szerint vásárolnak, s a harmadik, amelyik mindenféle giccset megvesz, válogatás nélkül. 

- Ezek szerint könnyű az eladás? - A jó képek eladása nem könnyű a festő számára,  ezért  van  az,  hogy  jó nevű  kanadai festők kénytelenek az Egyesült Államokba menni, mert itt nem tudnak megélni. Pedig egy jó képnek értéke van, s a lakást is díszíti, öltözteti, szemet- lelket gyönyörködtető, állandó emlék. 

- Tulajdonképpen  minden évben kiállítást kellene tartani, de ki győzi ezt?? Arra nincs idő, hogy a művész hónapokat töltsön el egy-egy képpel, mint régen. Miből tartja el akkor magát és a családját? Ha a festő belső feszültségben él - a fizetetlen számlák miatt -, nem tud igazán jól festeni. Ma a művészet sokaknak egyre inkább csak anyagi bázis: sok kép, sok pénz - minél gyorsabban. Ezért aztán szériában "gyártják" a könnyen eladható,  művészinek  egyáltalán  nem  mondható képeket.  Sajnos,  ma  sok  minden  szörnyűséget művészetnek  neveznek,  ez  most  divat.  A  divat pedig múlandó, s így nem is művészet, mert a művészet az időtálló, örökéletű. 

- Újabb önálló kiállítása? 
- Novemberben  mintegy  25  képből  álló, eszkimó-témájú  torontói  bemutatóra  készülök. Nagyon érdekel ez a nép. Igyekszem megismerni, megérteni őket - egyelőre csak könyvek alapján. Szeretnék egyszer elmenni közéjük, legalább egy hónapra,  hogy  saját  környezetükben  láthassam őket,  vázlatokat  készíthessek  róluk  későbbi festményeimhez. 

- Vágyai? 
-  Szeretnék  két  évig  "csak  magamnak" dolgozni, úgy, ahogy azt én érzem, gondtalanul, csak a munkámra összpontosítva.  Akkor 20-30 olyan  képet tudnék  festeni, amit aztán büszkén kiállíthatnék. Maradandót akarok alkotni! 

Kay  Lajosnak  semmi  oka  sincs  a szégyenkezésre.  Már  eddig   is  sok  maradandót alkotott. Maradandóak templomi falfestményei, a különböző gyűjteményekben féltve őrzött képei, s ami a legértékesebb - az alkotásait csodálóknak nyújtott művészi élvezete.