Kinn járt a szél és furcsa, hosszú árnyak
bolyongtak, kúsztak, mint az esti köd.
Egymáshoz bújtak reszkető faágak
álmosan ringó vén erdők fölött.
Csend volt a szó és elfutott az ének
s fáradtan, félve hallgatott az élet.
Oly végtelen volt minden s én, a véges
kis porszem-ember, mint egy szórt hahó,
társat keresve ballagtam s szegényes
ruhámra bundát pergetett a hó.
Repült pihésen, simogatva, könnyen,
arcomra szállt és víz lett, mint a könnyem. |
Aztán lepergett. . . elgurult a hóban,
- kis jéggolyó, kis Glóbus, Jégvilág -
És bennem, ott az eltévedt Hahó-ban
felzúgtak régi, nagy harmóniák,
hogy ember voltam, Krisztus arca - hittem, -
s ma hullott könny, kit elvesztett az Isten.
A fák között egy jégkönny nagy lapáttal,
vállán a balta, itt belül a múlt,
Vitázva éggel, harcra kelve fákkal . . .
Egy Istenkönny, mely messze elgurult.
És könnypergetve, árván, elveszetten
megyek s tán egyszer megtalál az Isten |
Megtisztulás
Ostor kell ostorozni,
szavak, melyek vágni tudnak
és eldobni mindent, amit
mások is már halálra untak.
Harc kell, tespedést feloldó harc,
kéz, mely testvérre talál,
az egymást kereső rokonok között
megértés kell és leomlott határ.
Tetteket jelentő új kell,
a jövöért való lázadás,
a ránk omló nappalok alatt:
eszmény és örökké égő lángolás!
De ostor kell, ostorozni,
szavak, melyek menteni tudnak,
előrenéző remények között
elvetni minden bánatunkat.
|
Köszön a rigó
Rigó köszön az ébredő világnak.
Hintázva ül egy pattanó ág hegyén,
talán egy módja ez a vallomásnak,
talán titok talán költemény.
Lábra állít az ébredő hajnal
s annyi erő, biztatás indul felém;
teli tüdőre szívom a reggelt, madár-
füttyös március, fénydíszes reggelén.
És elindulok végre. Szél-pásztázta
úton - innen ki a kis kapuig,
ha valaki látna, megcsodálna,
víg kedvem játékában bolondnak nézne itt.
Pedig csak pillantás vagyok az élet szemén,
útra induló énekes számon
vallomás e költemény
|
