| Krónika,
1987. május-június
Fáy István: Az
ismeretlen Fáy Ferenc
Jogos kérdés, hogy összeegyeztethető-e
a jó ízléssel, ha valaki saját testvére költészetéről beszél és
nincs-e kitéve a kísértésnek, hogy tárgyilagosságát
a testvéri szeretet befolyásolja. Mégis vállalom a részrehajlás gyanúját
és írok róla; mert kizárólag az ismeretlen Fáy Ferencről mondok
el olyan dolgokat, melyeket rajtam kívül senki nem ismer, így adalékok
lehetnek egy később megírandó részletes életrajzhoz. Illusztrációimat is
úgy válogattam ki, hogy azok vagy soha meg nem jelent, vagy nagyon kevesek
által ismert versei.
Tudom jól, hogy egy nagy
költőt néhány oldal terjedelemben bemutatni lehetetlen. Megismerésére az
egyetlen mód műveinek figyelemmel való elolvasása. Ez az
állítás annál is inkább fedi a valóságot, mert minden lírikus - néha
akarata ellenére is - életrajzot ad önmagáról
költeményeiben.
Fáy Ferenc 1921. június 20-án
született Pécelen, a család IV. László (fáji Fáy László) ágából (1624-1690),
akitől számítva a kilencedik generáció. Apja: idősebb Ferenc a budapesti
bölcsészeten szerzett diplomát magyar irodalomtörténetből, ezenkívül elvégezte
a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola orgonatanszakát. Édesanyja:
született Ivákits Mária, - Kis János soproni evangélikus püspök, Berzsenyi
felfedezőjének dédunokája - a Képzőművészeti Főiskolát végezte, mint festő.
Az ifjú Ferenc egészséges, szép gyerek, de rendkívül szeszélyes és vad.
Pajtásai, akikről költészetében olyan szépen, meghatóan emlékezik, utcánk
proletár és szegény-paraszt gyermekei. Az úgynevezett úrigyerekek közül
nincs más barátja, mint a vele egyidős első unokatestvérünk, a tavaly elhunyt
Fáy Miklós és Velényi László. Anyánk, aki családja gondján kívül egész
életét karitatív munkának szentelte, ismerte ezeknek a kisgyerekeknek a
családját, és szegénységüket. Így a lekváros, vagy mézes-vajas kenyér valamennyinek
kijárt délután négy órakor, amiért ezek a kis haszonlesők Ferkó parancsait
olyan lojalitással teljesítették, mint egy uralkodó rendszerre felesküdött
köztisztviselő.
A péceli református elemi
népiskolába járt négy évig, ahol Bodnár Endréné nádpálcával irányított
pedagógiai módszerével szerezte meg a szükséges alapismereteket. Mikor
tíz éves lett, el kellett válni a régi jó cimboráktól, (engedelrnes alattvalóitól),
hogy hazánk egyik legkiválóbb középiskolája, a budapesti evangélikus főgimnázium
tanulója legyen. Ennek az intézetnek az elegánsan hűvös és sokat követelő
szelleme makacs ellenállásával találkozott. Nem érdekelte senki és semmi,
úgy viselkedett, mint egy előkelő idegen. A második osztályt meg kellett
ismételnie, mert a pótvizsgán is megbukott, méghozzá magyarból. A harmadik
osztály vizsgája előtt osztályfőnöke, Dr. Ihász József, egyébként családunk
jó barátja, megmondta édesanyánknak, hogy a "szépreményű" ifjút átengedi
- azzal a feltétellel, ha a következő tanévben más iskolába íratják, mert
az lehetetlen, hogy egy tizennégy éves fiú a gólyát "j"-vel, a májust pedig
"ly"-nal írja. Pedig akkor megszületett már az elsö verse, a Tél, melynek
utolsó sorai így szólnak:
...a
tél, e hatalmas szörnyeteg
Lassacskán elprédálja mindenit
És végső elkeseredésében
Haraggal vájja földbe körmeit,
De ekkor jön már az ellenfele:
A tavaszi nap és legyőzi őt,
S új életet ad ő mindennek,
Új életet és felfrissült erőt. (Pécel, 1932.)
Ezután
az aszódi Petőfi Gimnáziumba került; ahova Pécelről öten vonatoztak reggelenként.
Itt már sokkal jobban érezte magát, mert ismét falusi gyerekek között volt.
A kitűnő társaság rövidesen elhatározta, hogy csak öt napot megy iskolába,
a hatodikon pedig "autodidaktikus" úton képezi magát. E nemes elhatározásnak
a kisbagi "csárda" adta a tantermet. Az igazgatónak egyszer feltűnt a péceliek
ugyanazon a napon való sorozatos hiányzása és egy fiatal, aszódi születésű
tanárt bízott meg a nyomozással. Csizmadia Mihály nem sokat habozott, mert
maga is volt diák és ismerte a terepet. Fogta sétapálcáját és átsétált
Bagra, ahol az egész társaságot vidám borozgatás közben lepte meg a csárdában.
A dologból nem lett "collegium abeundi", azaz kicsapás, csak újabb eltanácsolás.
Igy került öcsém, mint ötödikes a bonyhádi evangélikus főgimnáziumba.
Egész új korszakot jelentett
ez a változás az életében. Hiszek a természetfeletti dolgokban és csak
ezzel magyarázhatom egyik napról a másikra való megváltozását. Ami a legérdekesebb,
nemcsak megkomolyodott, de azonnal tudott helyes magyarsággal fogalmazni,
sőt rövid idő alatt az "önképzőkör" ünnepelt tagja lett. Az intézetbe lányok
is jártak, mint magántanulók, és itt írta zsengéit a fiatalság minden hamvasságával
a helyi állatorvos kislányához; Binder Csörihez.
A finn nép téli háborúja
dicsőségére írt ódáját lefordították, majd több lap közölte Helsinkiben.
Ezért a Budapestre akkreditált nagykövet személyesen adta át kormánya dicsérő
oklevelét. Ugyancsak rendkívüli sikert ért el
a Felvidék visszacsatolása alkalmából írt költeményével, melyet
országszerte szavaltak hazafias ünnepélyeken. Ifjúsága szép idejéről
így vall Iskoláim című versében:
Aztán
Bonyhád jött. Álltam sváb, magyar
gyűlölködés közt, mint e harc kudarca,
mert bennem egyre Vörösmarty arca
vetődött fel, s a Perczel kert felé
figyeltem bízva, hogy tán visszahozza
szavát a szél... Így éltem álmodozva tizennyolc évet.
Nyolcadik
gimnáziumban az utolsó otthon írandó dolgozatuk címe: "Magyar irodalom".
Egész füzetet ír tele és a "Halotti beszédtől" Ady Endréig
versben foglalja össze költészetünket. Az Ady című utolsó rész első sorai
így hangzanak:
Te,
aki csókos tivornyán születtél,
Ki életedben annyi lányt szerettél,
A kéj kezében te voltál a préda,
Csak téged csókolt sok-sok bűnös Léda.
Te, aki sírtál társaid baján,
Kivel birkózott a vad "Ős kaján ",
Ajkadon mégis megcsendült az ének,
Hogy "szeretném, ha engem szeretnének ".
Tanára
nem ad a dolgozatra osztályzatot azzal az indokolással, hogy magasan a
középiskola nívója fölött áll. Nagy befolyással van rá gyerekkori "őspéceli"
barátunk, Varga Mihály, aki maga is kitűnő költő és biztatja őt,
hogy írjon, amit csak tud. (Ő az az ember, aki kilencévi hadifogság után,
bal kezén és lábán lefagyott ujjakkal, hazaérkezve felkutatott minden Fáy
Ferencre vonatkozó adatot és kéziratait. Többek között ő másolta le az
Évák című ciklust, melyről később lesz szó.) - Érettségi után bevonul katonai
szolgálatra és karpaszományos éve leteltével a Ludovika Akadémia hallgatója
lesz. Az intézet vasfegyelme és egésznapi elfoglaltsága nem teszi
lehetővé, hogy bármelyik költői csoport befolyása alá kerüljön. Irodalomtanára,
a nagyműveltségű, konzervatív Dr. Mathia Károly alezredes figyel fel rá
és gyakori beszélgetésekkel pallérozza. Érdekes módon nem
hisz az idegen költők hatásában. Jól látja, hogy Ady, Koszlolányí,
Juhász Gyula, Tóth Árpád és József Attila mindent megad, mert költészetük
egyenrangú a nyugat-európaival.
Ha avatásáig számadást készítünk
életéről, nyilvánvalóvá válik, hogy a szülői háztól hozta magával azt a
szellemet, melyet apánk úgy fogalmazott meg: "Fiam, minden embertől annyi
respektust várj, amennyit megadsz neki. Az embert és az urat nem az iskolai
végzettség határozza meg, hanem a becsülete, tudása és a szíve."... Anyánktól
kapta hitét, emberszeretetét, humanizmusát, segítőkészségét és mindkettőjüktől
a szépért való rajongást. Kitűnő iskolái mutatták a követendő életutat.
A háború végén alakulatával
Nyugatra került, ahol amerikai fogságba esett és Franciaországban egy tiszti
tábor foglya. Mikor szabadon engedik, nem marad Nyugaton, mint társai túlnyomó
többsége, mert vonzza az imádat-szerű szeretet, melyet édesanyja és szülőfaluja
iránt érez haláláig. Ahogy egy írásában mondja: "Torontóban fizetek lakbért,
de Pécelen élek ". - Hadifogságban írt versei közül A hír
befejezését közlöm, melyben felcsillan a szabadulás reménye:
Van,
ki kétkedéssel hallja,
Mert a szíve nem hiszi,
Bár az ellenérvek rabja,
Titkon csak továbbviszi.
Józan
érvek porbadőlnek,
Komoly férfi nem gyerek,
Nagy hatalma van a hírnek
Ész és lélek megremeg.
Én
nem hiszek, s várom mégis,
Hogy a nap ránk felragyog,
S percek hónapokká nőttek,
Ezer hír jött: "Megyünk végre"!
-- 5zázszor hittem, s itt vagyok.
1945. december
29-én ér haza. Rövidesen ezután igazolják és állást kap a X. kerületi elöljáróságon,
de a baloldali pártok gyanakodva néznek a volt hivatásos tisztre. Ennek
ellenére tervezget. Felújítja kapcsolatát egy leánnyal, akit, mint ludovikás
tiszt, a társadalmi különbségek miatt normális körülmények között
semmiképpen sem vehetett volna el.
A szép, okos lány érettségizett és családunk is szerette, mégis nagy
megdöbbenést keltett; amikor 1946 karácsonyán eljegyezte. Apánk minden
érvelése ellenére 1947 áprilisában megesküdtek. Felésége leánykori
neve: Lázár Éva, kinek bátyja jelenleg (1987) a budapesti minisztertanács
elnöke.
Éva szüleivel és bátyjával
szép villát bérelt ki Rákosligeten. Egy júliusi szombat este apósa elhívta
borozgatni a rákoskeresztúri Nyulasi-féle vendéglőbe, ahol a kocsmáros
(kiről öcsém nem tudta, hogy rendőrségi besúgó), politizálni kezdett vele,
melynek eredményeként fél órán belül letartóztatták. Nyolc és fél hónapot
töltött el a Buda Déli Internálótáborban. Mikor elvitték, felesége két
hónapos állapotos volt. Fogsága alatt egyszer sem látogatta meg, mert akkor
már a Fáy név, melyet annyira óhajtottak, nem volt "jó hangzású". Kislányuk,
Éva, 1948. január 15-én született.
A nagy szerelem, a rövid
házasság és az internáltság alatt 165 verset írt. (1946. febr.3. - 1948,
febr. 29.) Mikor kiszabadult, anyósa még a házba sem engedte be, hogy kislányát
megnézze. Így hazajött Pécelre, a szülői házba és állásából felfüggesztve,
más dolga nem lévén, egy kis szürke noteszbe és 40-50 papírfecnire ceruzával
írt verseit legépelte, melynek az "Évák" címet adta, mivel feleségéhez
és lányához írta ezeket.
Nem sokkal ezután az ÁVÓ
letartóztatta. Házkutatást is tartottak és a legépelt verseket magukkal
vitték. Itt Kanadában sokat búsultunk ezen, mert meg voltunk róla győződve,
hogy a notesz és a papírfecnik is elvesztek. Tavaly ősszel, első unokatestvérünk
halála után, fia megtalálta őket a családi levéltárban. 125 olvasható,
a többi elmosódott. Ez tehát Fáy Ferenc szerelmi lírája, melyet olyan sokan
hiányoltak. Később már csak három-négy ilyen verset írt, mert első felesége
hűtlensége örök sebet ütött rajta és kiégett. Néhány lemásoltat elküldtek
nekem e versekből, melyek soha nem láttak nyilvánosságot, kiadásukra pedig
semmi kilátás nincs. Ezekből mutatok be hármat.
Dal
Hajadban érett búza tiszta selyme,
Szemedben ringó tenger zöldje ég,
Arcodra hamvas szűz fehér virágok
Csókolták rá a nyár költészetét.
Apró
kezed, mint drága, ritka ékszer,
Az én kezemben félek elhasad,
Ha összezárom néma remegéssel,
Durva kézzel e keskeny ujjakat.
A
hangod enyhe esti-szél zenéje,
Tavaszi zsongás zöld lombok felett,
S e dal egy furcsa döcögő imádság.
... Valaki sírt és Rád emlékezett.
1946. február 5.
Várni, várni...
Gondoljatok
rám is; hogyha erre jártok,
S a börtönkapuban egy percre megálltok
Gondoljatok arra, ha szívetek érez,
Egyik apró résen én felétek nézek.
Nézitek
a házat, hol a foglyok laknak,
Hogy egyszer kinyílik egy résnyit az ablak?
Talán egyszer halkan átszólok felétek,
A mikor az útra bánatosan néztek.
Úgy
várom a szerdát, hogy kivel jár erre,
Szeretnék felszállni, fel, fel a Sashegyre,
S belátni az utat, virágok közt járni
Újra, de a sorsom: várni, egyre várni.
1947. november 14.
Ötnapos
kislányomnak
Szeresd
majd azt az áldott két kezet,
anyád simító két kezét nagyon,
az életútad első perciben
örök igének ezt a szót hagyom.
Szeresd
müjd azt a, fáradt életet,
s a dalt, mely este a füledhez ér
és azt a csendes, könnytelen mesét,
amit apádról, énrólam mesél.
.
A két szemét, ha könny szökik bele,
azt a mesélő tengerkék szemet.
A könny apádtól, Érted száll ide,
de vidámsága mindig Rád nevet.
Legyél
a vígasz, légy a támasza,
nevess, ha látod.szótalan, komoly,
legyél a lelke szelíd vígasza
legyél az ajkán jókedvű mosoly.
Ha
látod majd, hogy. szenved, meggyötört,
kicsim, legyél Te jákedvű, vidám,
légy énhelyettem támasz és remény,
vigyázz anyádra drága Kiscicám.
1948. január 20.
Letartóztatása
után a népbíróság elé kerül koholt vádak alapján. Felesége elhagyja. Második
tárgyalásán az ügyész súlyosbításért fellebbez és az ÁVÓ ismét elviszi.
Annyira összeverik, hogy vesevérzéssel a rabkórházba kell szállítani.
Innen egy rab orvos segítségével sikerül megszökni, aztán heteken át az
országban bujdosik. Mint nekem mondta, maga sem tudta,
hogy miben reménykedett.
1948 szeptemberében hagyja
el hazáját. Azonban fél a megerősített osztrák határtól
és ezért Jugoszláviába menekül, ahol a nagybecskereki internáló tábor
lakója 15 hónapig. Innen az ország minden részébe munkára vitték a foglyokat.
Ő néhányad magával nem volt erre hajlandó, hivatkozva a politikai menekülteket
védő nemzetközi jogra. Pedig tudta, hogy a kommunista rendőrség semmiféle
nemzetközi megállapodást nem respektál és akkor adja át a magyar határőrségnek,
amikor akarja. Végül 1949 decemberében átdobják egy csoporttal Olaszországba.
Itt a Róma melletti Cinecittában értesül arról, hogy Lázár Éva elvált tőle.
Ezután feleségül veszi a müncheni származású Mitschke Terézt, aki haláláig
hűséges felesége. Házasságukból két fiú és három lány született.
1948-49 voltak a bujdosás
évei, célnélküli küzdelem a puszta életért. Ezekben az időkben írt versei
közül jól ismertek a
"Vándorbot", a "Bánáti alkony" és a ,,Győri délelőtt".
1950 februárjában vándorol Kanadába. Mint erdei munkás és a rettenetes
észak-ontáriói hidegben Smooth RockFallson dönti a fát tavaszig, mert mocsaras
terület lévén, olvadás után a munkát nem lehet folytatni. Az erdőből Torontóba
megy, ahova megérkezik Olaszországból felesége az ott született kislányukkal.
Tejüzemben dolgozik, de hamarosan elcsábítják Brantfordba a dohánytöréshez.
A szezon után sehol sem tud elhelyezkedni, így feljönnek hozzánk Észak-Quebecbe
az aranybányához, ahol a következő év áprilisáig dolgozik. Brantfordba
visszatérve csak néhány hónapig van munkája, amit a nyomorúság négy esztendeje
követ. Sok ideje van a gondolkozásra és kialakul benne küldetésének tudata,
fajtájával és anyanyelvével szembeni kötelessége. Nagy szegénységükben
rajtunk és egy - két igaz hívén kívül mindenki elhagyja. Rájön, hogy az
emigráció semmi más, mint rabszolgavásár, ahol nem a tudás, hanem az izom
számít. Felesége takarítani jár "jobb családokhoz", ő pedig alkalmi munkákat
végez, ha kap. Keserűen írja:
...
és rájössz, hogy manapság
ősz fej, magyar sors, rossz szív, hontalanság
itt erre bűn; nekünk tragédia...
S ki mondja meg, hogy hol volt a hiba?
Ebben a
szűkölködésben, amikor még bútoraikat is elviszik, már meglátja, hogy szétszórt
fajtája útjának megvilágítását bízta rá Isten. Fanatikusan hiszi, hogy
az anyanyelv örök és aki azt elveszti végleg talajvesztetté válik, mert
az idegenben egyedül ez jelenti a Hazát:
Nem
halt meg a szó. A szó örök.
Hiába zárja rettegve a gyáva
vad elnyomás penészes börtönök,
s bolondok kényszerzubbonyába.
A szó él, ne gondold, hogy. beteg.
E kietlen
hónapokban sokat foglalkozik történelmünkkel és arra az eredményre jut,
hogy nemzeti tragédiáink, a mindig vesztes szabadságküzdelmek, de végső
fokon hontalanságunknak is egyedüli oka a nemzet testéből kirekesztett,
pária ,sorsban élő színmagyar milliók anyagi és szellemi nyomora volt,
mert szép szavakkal még a szentté kikiáltottak sem képesek egy nép anyagi
és szellemi felemelésére. Ehhez Széchényi következetességére és európai
látókörére lett volna szükség. Valósággal megszállottan mondogatja József
Attila igaz sorait: "Sok urunk nem volt rest, se kába / birtokát óvni
ellenünk, / s kitántorgott Amerikába / másfélmillió emberünk ". - Zsákutcába
jutott a magyarság és a "vakok helyett való látása" érleli meg benne
az erről írt költeményeit: Köd előttem, Késői játék és sok mást.
Mégis legjellemzőbb ekkori hangulatára az évekkel később megért Bujdosó
ének (A XX. századból):
Kit
az Isten vert el
s idegenbe tévedt,
köszöngethet az már
mások küszöbének,
házak ereszének.
Kit
az anyja vert el,
ki vet ágyat annak?
Rázza fel sírását
este derékaljnak,
puha derékaljnak.
Kit
a földje vert el,
mért rejtse az ég el?
.
Takaródzék az csak
csalán levelével,
koporsófedéllel.
Hazájának
nemcsak a történelme, de mindennapi eseményei is állandó feszültségben
tartják. Az 1956-os szabadságharc vérbefojtását soha életében nem tudta
kiheverni. Egész kötetet lehetne összeállítani az ezzel foglalkozó költeményeiből.
A Jeremiás siralmai ciklusa épp akkor jelenik meg. Ezt követik az
Ima,
ahogy ma én imádkozom, Sárga Reguiem, az Utolsó szó jogán, Hazám,
Missa Hungarica, Októberi halott és az alább olvasható: Még nem
értette senki:
Még
nem értette senki. Még nem tudták lemérni.
Lábak tanultak menni, nyelvek tanultak kérni,
szemek tanultak látni, kezek tanultak adni;
S egymás hitéhez bújva tanultak megmaradni.
Aztán
temetni kezdtek és könnyeket tanultak.
Szétroncsolt kézfejekhez, merev szívekhez bújtak
Jövőt az őszi ködből és álmaikból szőttek...
És Istenről hazudtak leroskadt háztetőknek.
És
lázas lett a nappal, ezer-sebű az éjjel,
omlottak házfalakkal, peregtek szét a vérrel.
Egymás szavából éltek, egymás hitéből loptak...
Még nem tudták lemérni, hogy milyen elhagyottak.
Hegyi Béla,
a Vigilia főszerkesztője készit vele interjút és egyik kérdés: "Ha Magyarországra
jönnél, merre vezetne az utad mindenekelőtt"? - Válasza: "Pécelre
mennék, Béla, megöregedni. Mert sok évvel ezelőtt elszakadtak a filmek,
megálltak az órák, megmerevedtek a tükreink és szemünk, melyen fiatal élőket
és fiatal holtakat dajkál az idő. Én fiatal maradtam. Régi utcák, megrokkant
házak, elkorhadt akácok és a törődött csönd ráncai között szeretnék
hozzájuk öregedni. Borzalmas lenne, ha így, `fiatalon' venne el az Isten".
Ez már több mint a szülőfalu szeretete, valami elérhetetlen imádata,
mely állandóan a lelkiismeretét marcangolja. Társadalmi osztálya bűnének
tudja be szenvedéseit, mint a múltban elkövetett hibák büntetését.
Ez jut kifejezésre a Magamsirató című költeményben. Ennek dokumentálására
néhány sort idézek:
Cipődre
ráfröccsent a sár; -
hazamentél, sarokba lökted.
Tetted, mert törvény volt a szép,
s törvény, hogy a paraszt-cseléd
kefékkel őrködjön fölötted.
Valld
be most ennyi év után,
hogy addig, míg megtűrt a földed,
falud csak por volt a ruhán,
cipődön sár, amely csupán
addig volt gond, míg letörölted.
Rögtön
e bűnvallás után következik a büntetés:
Nehéz
a csákány? - fogj papírt?
Tör az ásónyél? - fogd a tollat!
S írd meg a port, tárd föl magad,
mert az, ki mindent megtagad,
húsz év után is meglakolhat.
Hazája
állandó téma költészetében, de hazafisága nem hangos, hivalkodó retorika,
vagy szentimentális költői sírvavigadás, hanem bűnvallás, önmarcangolás,
nemzeti tragédiánk okainak keresése és érvelés, hogy nemcsak mi, hanem
mások is követtek el bűnöket. Helyzetében állandó témája a nyomorúságunk
és egyik prózai művében kibuggyan belőle Weöres Sándor kétsoros történelme:
,,A gyermeknek nem jut cukor, Tyúkganajt eszik és megleli az édest".
Az állandó múltbanézés, otthoni
emlékeinket képekben való újraélése teljesen magányossá teszi és emberkerülése
szinte patologikus méreteket ölt. Anyja, családja, pajtásai, szülőfaluja
vannak előtte. Anyánktól örökölt mély hite, Isten- és Krisztus- keresése
adják fájdalmára a vigaszt. Nagyon hosszú lenne mindezekkel foglalkozni.
Egyetlen üdülése, amikor lejöhet hozzánk a "kanadai Pécelre", ahogy nevezte.
Itt aztán felszabadul s elmondhatja mindazt, ami bántja.
Így telt el a "négy szűk
esztendő", amikor Kirkconnel professzor felfigyelt rá és lefordította néhány
versét. Mikor aztán megtudta, hogy milyen súlyos körülmények között él,
elhelyezte a torontói Iskolaszéknél. 1957 őszén végül odaköltöztek és itt
dolgozott haláláig. Itt jelent meg Az írást egyszer megtalálják
című könyve, mely világszerte ismertté tette nevét. Nincs szándékomban,
hogy élete hátralévő részével és költészetével foglalkozzak, mert ez erősen
túlhaladná a rendelkezésre álló terjedelmet. Hat könyve jelent meg
életében, végül pedig a 670 oldalas "Összegyűjtött
versei". Torontóban negyvenezer magyar között élt, volt rá alkalom,
hogy megismerjék.
Még csak annyit kell elmondanom
az ismeretlen részletekből, hogy költészetén végigfújt a halál szele. Ez
ifjú éveiben még szellő, később már mindig erősebb, hogy a végén elsöprő
orkánná váljon a készülődés utolsó hónapjaiban. Búcsúzott a géniusz, a
meggyötört ember, aki árva volt egész életében és ezt a nagy magányosságot
még családja szeretete sem enyhítette. Ezekben az időkben írta meg
az élettől való búcsúzás csodálatos verseit, melyek líránk legmagasabb
pontján állnak. Ezek egyike a Sáfárkodás:
Amit
adtál gondosan elrejtettem,
s éltem belőle gondtalan.
Szavadból ittam és kezedből ettem,
én, jóllakottan is boldogtalan.
Nagy
tartozás ez. -. De így elmenöben
hogy törlesszen, kinek nincs semmije?
Csak áll e feltűrt, molyrágta időben,
s csupán imája van, de nincs hite.
Utolsó
boldog napjait nálunk töltötte az 1981-es újesztendő alkalmával, aztán
hazament és január 8.-án megírta prózában Válasz a semmiből című hátborzongató
vízióját. Elsiratta kificamodott életét, mely a vesztes háború bűne. Amikor
utoljára magához szorított a kórházi ágyon, akkor már tudtam, hogy csak
halottan látom viszont. 1981. június 10-én elment közülünk és mint nagy
költőtársa, Tűz Tamás mondta búcsúztatójában, melyet több százan zokogtak
végig: "Belekövült a halhatatlanságba". |
