Gyakorta újra megszólítom,
közelben érzem s gondolom:
szelíd, szerető volt Hazám -
míg élt, virág volt gondomon
s hogy a távolság nern földi már,
idegenben lett otthonom.
A megcsaltak csendben mennybe mennek,
anyám közöttük ténfereg -
égi szélben a haja bomlik
és a kezéről tűnnek kék erek.
Fiatal újra, mint akkor nyáron -
a háborúnak épp vége lett,
ínség strázsált a láthatáron,
a beomlott háznak és a gyásznak
vigyorgón mondott szépeket.
Néha egész álló nap vártam:
mikor jön, mit hoz, mit szerez
és ahogy jött az esti ámnyal
- fáradt szerető öleléssel -,
a rettegett rém messze futott,
és vidáman kérdeztem: kit keres
Nem tudtuk többé: sírtunk vagy nevettünk -
játékos édenben, vidám nyomorban, -
hátáról a batyut is levettük -
mérgébe fúlt ördög a pokolban,
mert ki hallott olyat völgyön-hegyen,
hogy nincstelennek ennyi kincse legyen?
Az ócska tűzhelyen vacsora,
lelkünkben szeretet forrott...
Anyám volt, ki csókkal, szép reménnyel
hasított lelkemből s dobott minden rosszat
pattogó, ropogó, pártos tüzekre,
jót zöldelő füvekre,
magot harmatos talajra |
és mondta, egyre mondta:
elérheti álmát az ember -
elérheti, hogyha magát hozza.
Így lettem szobrász, festő és költő -
talán bennem ismét újra él ő,
- makacs gyerek - szintúgy ellen állok -
virág vagyok, férfi és csendesen
égből hulló friss esőben ázok.
Nem érdekel már: a pletyka merre jár -
zöldül határtalan bevetett határ
és kigázol
érlő életből hajlott fejű fiad -
az aratókra néz és tudja, hogy ki ad
szép örömmel,
vagy csak somfordál, mint rétsági róka -
hirdetve, hogy a móka nem csalóka -
tért ki vesz el.
Szólj anyám úgy, hogy én is szépet mondjak,
hogy igaz hittel annyi erényt fonjak,
mint a tied.
Lásd, Élet hosszabb pányvára eresztett
és más formájú, súlyosabb keresztet
szabott reám.
Hogyha lehet még, szólj értem egy szóval -
én is beérem hétköznapi jóval
az életben.
Csigaként, vagy gyors, leopárd körömmel
emlékezem én mért reád örömmel -
csillag voltál.
Nyugodj anyám... - a fiad nem lett basa,
sem idegen, sem fondor diplomata -
magyar maradt. |
