Különös és elképzeléseinkkel szöges ellentétben álló változásoknak vagyunk tanúi az utóbbi években odahaza és az emigrációban. Míg otthon 56 után egy félelem nélküli és előítéletektől mentes nemzedék nőtt fel, mely elődeik hallgatólagos kiegyezését a rendszerrel felmondta és csodálni való bátorsággal küzd az egyetemes magyarság megmaradásáért, addig idekint, főleg Amerikában, a nyugati ösztöndíjakkal végzett diákok egy szervezett csoportja még az "emigráció" fogalmát sem vállalja és magukat csak”szórványmagyarság"-nak nevezik. E fiataloknak idekint természetes szövetségesük lehetne az egyre erősbödő otthoni ellenzék, a belső emigráció. Ehelyett a kinti fiatal értelmiség egy része érthetetlenül nem a hazai ellenzékkel, hanem a hatalom képviselőivel keresi a kapcsolatot. 

Világosan fejezte ki az Itt-Ott-ban Éltető Lajos, a lap főszerkesztője:  "Számomra a szórvány- magyarság jövője magasabb szempont, mint az emigráció célkitűzései. Ebből a szempontból pedig fontos, hogy legyen dialógus a szocialista Magyar- országgal, mert Sinor Dénessel egyetemben tudom, hogy más Magyarország nincsen". - Éltető meg- feledkezik arról a virtuális Magyarországról, melyet Illyés Gyula: Haza a magasban c. versében oly szépen megfogalmazott, ugyanúgy Csoóri Sándor, aki New Yorkba látogatva a”Szellemi haza megalapozásáról" beszélt, vagy legutóbb amerikai körútján Köteles Pál: "Háromágú életfa" című előadásában. Köteles az anyaországi, a kisebbségi és a nyugati magyarság megmaradását éppen abban látja, hogy a hivatalos állami érdekekkel szemben "a nemzeti érdekeknek biztosítsunk prioritást". 

Mindezeket az igazságokat az említettek úgy látszik semmibe veszik. Ezzel nemcsak nekünk okoznak csalódást, hanem főleg az otthoni fiataloknak, akik tőlünk várják a visszhangot és üzeneteik továbbítását. De magunkat is csak akkor őrizhetjük meg magyarnak az idegenben, ha nem a rendszerrel, hanem a néppel, a "tiszta forrás"-sal tartjuk az élő kapcsolatot. Az otthoniak nem politikai célkitűzésünk feladását, hanem annak valóraváltását várják tőlünk! Amióta a hazai ellenzék földalatti irodalmát kijuttatja hozzánk, feladatunk fontosabbá és hitelesebbé vált. Emellett nem nekünk kell kintről megfogalmazni a követeléseket, hanem csak továbbítani kell az ő mondanivalójukat a szabad világ felé. 

A rendszerrel minden áron kapcsolatot kereső csoportok kulturális problémáik megoldását is elsősorban az állami szervektől remélik. Nagy Károly pl. a külföldi anyanyelvi oktatást csak a Magyarok Világszövetségével kart karba öltve tudja elképzelni, jóllehet a cserkészet és a magyar egyházak évtizedek óta a magyar nyelv és kultúra ápolását nemzeti szellemben példamutatóan mindig is elvégezték és végzik. Ellenben az Anyanyelvi Konferenciák mindinkább látványos, korántsem kulturális, inkább politikai rendezvényekké alakultak át. A külföldi résztvevőktől a kormányzat anyagi és egyéb segítségük viszonzásaként megköveteli a lojalitást. Ők maguk is hangsúlyozzák, hogy munkájuk nemcsak kulturális, hanem politikai irányzatú. Így a kultúrcsere keletről-nyugatra - mindenki láthatja - egyoldalúvá vált.  Miután a mozgalmat nem tudták másfél évtized óta elképzeléseik szerint kiszélesíteni, az otthon "nacionalistának" bélyegzett néptáncot kínálják csaléteknek és a nyugati magyarság táncegyütteseit idén a szovjet megszállás 40. évében meghívták az Anyanyelvi Konferenciára. 

Gombos Gyula már 1979-ben felhívta lapunkban a figyelmet az ilyen egyoldalú együttműködés fonákságaira: "Az egyik fél a magyar kormányzat a hatalom dolgában teljesen birtokon belül van, a másik fél, a nyugati magyar, teljesen birtokon kívül. S mivel az ügy politikától semmiképpen sem mentesíthető, mindig csak az történhet, amit a birtokon belüli jónak lát". - E józan megvilágításban hamissá válik Nagy Károly könyvének minden érve, aki arra figyelmeztet: "ne akadályozza együttműködésünket ellenséges hang, tiltó szankció, ideológiát a magyarság fölé helyező akció". 

Nagy Károly legutóbbi előadásai során a Burg Kastl-i Magyar Gimnázium ellen agitál, azt a valótlanságot állítva, hogy az nem is magyar gimnázium, mivel nem ad magyar érettségit.(!?) Ö a kőszegi Jurisics Gimnáziumot  ajánlja, ahol mindössze 9-en tanulnak, ezzel szemben Burg Kastlban közel 300 diák. Amíg a kastli érettségit elfogadják Nyugat-Európában, a kemény valutában fizetett drágább tandíjú kőszegi érettségit nem. Igaz, hogy Burg Kastlban nemzeti szellemű és vallásos nevelés folyik, ami a kőszegi Jurisics Gimnáziumról nem mondható el. A Népszabadság 1984. november 15-i számában olvashatjuk, hogy a gimnáziumot miniszteri oklevéllel és KISZ KB zászlóval tüntették ki.  Az Itt-Ott ideológiai elfogultságára misem jellemzőbb, minthogy a külföldi magyarnyelvű iskolák felsorolásánál a kastli Magyar Gimnáziumot meg sem említették: Ilyen szellemet sugároz az anyanyelvi konferenciások "Olvasókönyve", ahol karácsonynál Jézus születése kimaradt és a könyv mellékleteként közölt térképen a trianoni ország- határokon túli városok magyar neve még záró- jelben sem szerepel! 

Hasonló szellem nyilatkozik meg az Itt-Ott köréhez tartozó Várdy Béla történész cikkéből, aki hazai História  idei 2. számában "Magyarok az Egyesült Államokban" c. cikkében azt kifogásolja, hogy a cserkészek  "az erős magyar nacionalizrnust képviselik... és a magyar történelem és földrajz tanításánál pl. még mindig Nagy-Magyarországot veszik alapul..." Mintha nem tudná, hogy a több mint ezeréves magyar történelmet nemigen lehet beszorítani a szűk trianoni határok közé. Azt is nehezményezi, hogy némelyek "ideiglenes jelenségnek" tekintik a jelenlegi határokat és a szovjet kommunizmust Magyarországon. 

Válaszkánt idézhetjük Csurka István otthoni drámaíró levelét, amelyet az Írószövetség elnökének írt: "...semmi sem örök. Az idő méhében mindig készül valami. Ki tudja, egyszer talán háború nélkül is rákényszerülnek az európai nemzetek közös dolgaik béketárgyalás erejű átrendezésére..." 

Érdekes párhuzam, hogy amíg az anyanyelvi konferenciások Olvasókönyvében meg sem említik 56-ot,.ugyanakkor otthon a 25. évfordulón kéziratos (szamizdat) kiadásban 76 író ezer oldalas Bibó Emlékkönyvben tiszteleg a Magyar Október élő emléke előtt! Csurka István az igazság elhallgatását "erkölcsi vétség"-nek minősíti, Sütő András szerint pedig "a rabszolgáknál is szánalmasabbak a szabad szolgák". 

A hazai fiatalságból kinőtt ellenzék és a szabad világban felnőtt társutas csoport között nemcsak kurázsiban van különbség, hanem abban is, hogy az otthoniak velünk együtt vállalják az Illyés Gyula által meghirdetett szakadatlan "dörömbölést", amíg a kintiek egy része olcsó előnyök miatt lemond a bírálat jogáról és csak a hatalom hátsó ajtajának szelíd  kopogtatásáig  jut  el.  Végül lényeges különbség az is, hogy az otthon felnőtt nemzedéknek nincs előítélete és mindenkit aszerint minősít:  ki, hogyan teljesíti munkáját ma és ott, ahol él, az egyetemes magyarság érdekében, - addig a Nyugaton  felnőtt nemzedék egy része az idősebb generáció  dörömbölését fölényeskedve afféle "hőbörgésnek" bélyegzi, az emigrációt "nagy mocsár"-nak, bírálóikat "begyepesedett agyúak"-nak, a cserkészetet "jobboldali klerikális irányzatú"-nak -, hogy csak néhány jelzőt idézzek az Itt-Ott szótárából. 

A Magyarok Világszövetsége a szabadságharc 30. évfordulójára a nyugati magyarság minden rétegét igyekszik semlegesíteni, vagy megnyerni, azáltal a politikai emigrációt elszigetelni. Ezért hívnak meg kedvezményes vagy ingyenes utakra írókat, tudósokat, könyvtárosokat, művészeket, világi és egyházi vezetőket, legutóbb már nyugati magyar egyesületeket is. Nem zavarja őket, hogy a társutas egyesületek közül csak néhány fogadja el a meghívásukat. 

Keserű szájízt hagyott a résztvevőkben a frankfurti Fonó Kultúrkör vezetőjének, Démuth Gyulának esete. Démuth a konferencián elmondásra szánt beszédét, melyben a kisebbségi magyarságnak a rendszer által való leírását, az egyoldalú kultúrcserét is szóvá teszi, - előzőleg megküldte kinti barátainak, majd a pesti konferencián felolvasta. Csodálkozott, hogy a hazai sajtóban minden kritikai észrevétele kimaradt és az otthoni közvélemény csak azt nyugtázhatta, hogy eggyel több hűségnyilatkozat hangzott el. Hiába tiltakozott Démuth a Magyar Híreknél, nem voltak hajlandók helyesbíteni. Csak az emigrációs lapok hozták le a teljes szöveget, amelyről a hazaiak sajnos nem értesülhettek. 

Azt is csak Saáry Éva beszámolójából, a Kanadai Magyarságból tudhattuk meg, hogy Gosztonyi János, az azóta elhunyt főtitkár magnóra vett beszédében 56-ról többször mint "ellenforradalom"-ról emlékezett meg és nem akadt egyetlen nyugati meghívott sem, aki tiltakozott volna ez ellen. (Zárójelben még meg kell jegyeznünk; hogy Démuth Gyula továbbra is meg- maradt a Fonó Kultúrkör elnökének és a Világszövetséggel való kapcsolatot április 27-i kör- levele szerint továbbra is szorgalmazza.) 

Veress Miklós fiatal költő, a budapesti Mozgó Világ leváltott főszerkesztője, a hazai fiatalok keserű csalódását fejezi ki itt közölt versében, azokkal a Nyugatról hazalátogatókkal szemben, akik olcsó sikerek és ,;tapsok" mellett nem veszik észre, hogy otthon élő társaikon hogyan "tapos" a hatalom. 
A sokat hangoztatott és kívánatos őszinte dialógus már évek óta fennáll köztünk és a Szellemi Magyarország között. De erről a dialógusról nem olvashatunk a hazai sajtóban. - "A József Attila Kört megfojtotta, az Írószövetséget hónapok óta bénává teszi az igazi vita és eszmecsere lehetet- lensége. Vitához ugyanis demokrácia kell!" - írja Borbándi Gyula az Új látóhatár legutóbbi számában. A kétfelé kacsintó társutasok csak a kölcsönös bizalmatlanságot keltik föl idekint és odahaza mindazokban, akik nem sietnek behódolni a hatalomnak. 

A 30. évforduló küszöbén váratlan ajándékot kaptunk a sorstól. Az otthon új nemzedéke folytatja azt a szellemi ellenállást; azt a "csendes szabadságharcot", melyet mi - közel három évtizede végzünk a nagyvilágban. Jóleső érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül! Munkánk igazát az otthoni és a kisebbségben élő, az ellenzék szerepét vállaló új generáció hitelesíti. 
 

N.F. Dreisziger: 

Watson Kirkconnell

Kirkconnell’s work in the field of verse translation from the Hungarian is generally known by the educated public in Canada and abroad. What is much less known is the fact that his activities in connection with things Hungarian transcended the realm of poetry and literature and had political as well as social significance. His non-literary contribution to the Magyar cause has not been the high- ly visible variety.  Whereas Seton-Watson's and Steed's pro-Czech efforts helped in the creation of Czechoslovakia, no such cataclysmic events resulted from Kirkconnell's work on behalf of Hungarians. 

Kirkconnell was born in the town of Port Hope, Ontario, in 1895. His mother, in Kirkconnell's own words, had a "highly diversified ancestry," whereas his father descended from an ethnic group noted for giving so many distinguished sons and daughters to Canada: the Scottish. An industrious student with a gift for languages and mathematics, the young Kirkconnell completed his high school education in Lindsay, Ontario. In 1913 he entered Queen's University in Kingston earning his B.A. and M.A. degrees in Classics. Following three years of war service and a prolonged illness, Kirkconnell entered Oxford University to earn a degree in Economics as preparation for a career in journalism. But a journalist he did not become. In 1922 he accepted a teaching post in Winnipeg's Wesley College. The appointment turned out to be the beginning of a distinguished academic career, which included a stint as Head of Wesley College's Department of Classics (1939 to 1940), as Professor of English and Department Head at McMaster University in Hamilton (1940 to 1948), and, finally, as President of Acadia University (1948 to 1964). 

What led to Kirkconnell's life-long friendship with Canada's European immigrants was involvement in verse translation. 

Kirkconnell turned to this type of scholarly activity for solace when his wife died after giving birth to twin sons. In the lonely, long months that followed, Kirkconnell made plans for translating samples of Europe's best poetry into English "as a memorial" to his departed wife: This was a monumental plan, beset by many difficulties, not the least of which was the lack of suitable grammar books and dictionaries.  Kirkconnell was also saddled with in- credulous publishers who at first refused to believe that anyone could master scores of foreign languages, and translate the poetry of numerous European nations. Only after internationally recognized experts of European linguistics ascertained the quality of Kirkconnell's translations was a publisher found. Kirkconnell's first volume of verse translation, European Elegies, appeared in 1928. 

During the next several years, additional translations from Magyar Poetry followed. 

During and after the Second World War, Professor Kirkconnell became involved in a very different kind of literary activity. Realizing the importance of the burning issue of the age, he plunged into political controversies and produced a series of books dealing mainly with the menace of totalitarian ideologies. 
Kirkconnell's war of words against Canada's Communists did not start in earnest until the out- break of the Second World War. From the fall of 1939 until the spring of 1941, he condemned the Communist Party's attitude toward the Canadian war effort. This was the period of Nazi-Soviet collaboration, initiated by the Molotov-Ribbentrop Non-Aggression Pact of August 1939. During this time, the Communist Party of Canada refused to support Canada's war effort, evidently on orders from Moscow, and, indeed, engaged in anti-war propaganda. Kirkconnell assailed the Communists in three of his wartime books: Canada, Europe and Hitler (1939), Twilight of Liberty (1941) and Seven Pillars of Freedom (1944). He also warned about the Communists' real aim: "Whatever the outcome" of the war in Europe, he predicted in 1941, the Communists will work "for the break-up of the present order in North America..." 

The Communists' reactions to Kirkconnell's war- time writings were emphatic and vociferous. Canada's Moscow-controlled press, comprising nearly a dozen newspapers published in almost as many languages, denounced him as an agent of Nazi Propaganda Chief Goebbels, and ridiculed him in numerous tasteless cartoons. 

New Canadians in general, and Hungarian-Canadians in particular, were fortunate during the war to have had a spokesman like Kirkconnell. 
The achievements of many men are not appreciated during their lifetime. To some extent, this is true of Professor Kirkconnell's work. True, he has been showered with honours and distinctions; but most of these expressions of thanks and appreciation were extended in recognition of his literary and scholarly activities. But the significance of Kirkconnell's work exceeds the realm of literature and poetry. This is especially true as far as Hungarian-Canadians are concerned: He has served us not only as the translator of the Magyar nation's soul to the English-speaking world; he has been one of the most dedicated and most effective benefactors of the Hungarian-Canadian community as well. 
 
 

Jegyzetek:

1. 
Arany János jegyzete a költeményhez: "A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetük dicső múltját zengve a fiatalok föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására." 

Aranynak egyetlen idegen tárgyú, s valamennyi közt legmagyarabb balladája. Arany ezt a balladát 1857-ben írta, mikor a fiatal császár beutazta Magyarországot; s a kormány lelkes fogadtatásokat rendezett országszerte tiszteletére. Aranyt is felszólították hódoló, üdvözlő vers írására.  A nemzet első költője ekkor írta ezt a balladát - íróasztal számára.  Csak 1863-ban adta ki, de akkor is mint ó-angol ballada fordítását. 

Szerkezetileg ez a ballada Aranynak legegyszerűbb megoldását példázza: történeti hűségben adva elő az eseményt, az egész mondanivalót a lakoma jelenetre sűrítve. A költemény a költői hivatás magasabbrendűségét és erkölcsi győzelmét hirdeti a zsarnoksággal szemben. 

A zsarnokság elleni küzdelem időszerűségére és reánk háruló kötelességére talán nem is szükséges külön felhívnunk a jelenkor olvasóinak a figyelmét. 

2. Forditotta Watson Kirkconnell
Kilencven évvel ezelőtt, 1895-ben született Watson Kirkconnell (meghalt 1977-ben), a kanadai magyarok nagy barátja és a magyar költök rendkívülien sikeres fordítója. Klasszikus költőink közül főként Arany János költeményeit fordította. A "modernek" közül Mécs László költeményeit kedvelte. Az 56-os szabadságharc után Tollas Tibor költeményeit népszerűsítette angol nyelven. Az újabb magyar költök közül főként a következők verseit fordította le: Kosztolányi Dezső, Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, József Attila, Radnóti Miklós és Fáy Ferenc. 
A háború folyamán antikommunista írásaival kihívta maga ellen a Moszkva által irányított sajtó haragját. A Kanadai Kommunista Párt sajtóhadjáratot indított ellene. Ebbe a szégyenteljes aknamunkába a kanadai magyar kommunista sajtó is belekapcsolódott: a "Kanadai Magyar Munkás" című akkori újság veszett kutyának nevezte Kirkconnell professzort. 
Kirkconnell professzornak köszönhető az a felvilágosító és tájékoztató publicisztikai tevékenység, amely a háború folyamán igyekezett meggyőzni kanadai honfitársait arról, hogy Kanada Közép-Európából származó bevándorlói nem tartoznak a veszélyes radikálisok közé és nem is számíthatók az esetleges "hűtlen alattvalók" közé. 
Kirkconnell professzor igaz barátnak bizonyult a magyarokkal szemben egész élete folyamán. A világ angol olvasóinak körében maradandót alkotott a magyar költészet megismertetésével.