Hungarian Canadian Cultural Centre - Toronto
Krónika Archívum

1984

No.3 p16. Berzy József: Mindennapi kérdés
No.3 p30  Susan Papp-Zubrits:The Hungarian Community of Toronto Over 50 Years of Change 
No5-6.p24 Dr. Takách Balázs: ,,A pillanat átélésnek művészete"
 


 
KRÓNIKA 1984. March p. 30

Berzy József: 

Mindennapi kérdés

Ballag a vén idő - örök útitársam, 
minden lépésében csodás változás van, 
ezerféle rejtély kulcsait keresve 
lázasan szomjazunk okos feleletre. 
Mi hát az Élet? - Futó pillanat, 
egy hang, amelyből újak hangzanak, 
egy láng - ma még az Égre tör vadul, 
de nincs ereje s újra visszahull. 

Mi hát az Ember? - Meg sem mondhatom. 
Végigsimitom fáradt homlokom: 
titok volt a kezdet, s mi jön még utána, 
amíg az ember az útjái végigjárja... 

Jó hinni a Szépben - teremtő szavakban, 
boldog álom árnya halvány gondolatban, 
s jó hinni a Jóban, - így dalol a lélek, 
a magányt feloldó vígasztaló ének. 

Bár szállnak az évek - szűkebb lesz a határ, 
de még felcsillanhat egy-egy reménysugár, 
s talán jön valaki - szeretetre érett - 
megértő Igéret.

KRÓNIKA 1984. March p. 30
Susan Papp-Zubrits: 

The Hungarian Community of Toronto
Over 50 Years of Change 

The City of Toronto celebrates its Sesquicentennial in 1984. A distinct Hungarian community was formed in Toronto during the late 1920s. Since that time, until present, three distinct waves of immigrants have arrived, and through their activities, enriched the cultural fabric of the community. Toronto is presently the most active centre of Hungarian community activities in Canada, and possibly even all of North America. But, as the following article details, it was not until the post-war years that this development occurred. 
One of the first reports about the Hungarian settlements of Canada was compiled in 1928, by Ödön Paizs, a newspaper writer from Budapest. Paizs wrote the following about the Hungarian community of Toronto: 
It looks as if, not only is Toronto not very friendly in my opinion, but other Hungarians would rather settle in the outskirts as well. They say that work is scarce, the English workers are jealous of immigrants, and that the Hungarians do not seem to make progress. As I was walking the streets, I was always observing the people. Toronto was the only city, where I did not hear Hungarian spoken at any time. I was soon informed, however, that there are a few Hungarians living in the city, between fifty and eighty families comprise a core group, but community life has still not developed. Violinist Géza Kresz and Winters, the reporter for the Hoerst newspapers, represent the intelligencia  of the  community.  Other well-known  “old Canadians” include: László Odor, carpenter from Zilah; László Bodor, baker; Ferenc Pataki, carpenter; Ferenc Benedek,  civil  servant;  János  Bernáth,  industrialist; Mihály Jakab, carpenter; Szilveszter Szabó, baker; Antal Bodis, among others. There are others as well, who work at the meat packing factories and other industrial factories. Almost a11 others, however, consider Toronto to be simply a city to pass through; from where, given the chance, they escape from. “ 

Although Paizs was correct in assessing Hamilton as the centre of Hungarian community life in Eastern Canada, he underestimated the strength of the Toronto Hungarian community in the late 1920s. The Roman Catholics and Presbyterians within the community had already organized themselves into respective congregations. By 1931, according to the Canadian census, 1,354 Hungarians were residing in the city, and despite the fact that the Hungarian population of Hamilton was double that of Toronto's in 1931, by I 941 the two cities had nearly equal numbers of Hungarian residents. As demonstrated later on in this article, the immigration which took place during the post-World War II years represented the greatest change between the two cities, i.e. Toronto's Hungarian community was significantly increased. 

By the 1930s, Hungarian immigrants had settled in a distinct area of Toronto: namely that bordered on the south by Queen Street West, on the north by College Street, on the west by Spadina Avenue, and on the east by McCaul Street. In this area were located Hungarian boarding houses, grocery stores, steamship agencies, churches and clubs. 
The community grew slowly but steadily during the Depression years. Many single men found refuge in the Hungarian-run boarding houses, and families also came together to live under one roof, trying to somehow survive the tough economic times through mutual aid: Father László Forgách, sent as a seminarian to finish his education in Canada and take charge of the fledgling Hungarian Roman Catholic congregation, related how he assisted many destitute members of the congregation to find housing. Jointly, they rented five houses; which provided residence for thirty-six families. Forgách, only recently arrived himself, often didn't have the vaguest idea of how the rent was going to be paid. During his fcrst fif teen years in Canada, Father Forgách received no salary. The only way the congregation could provide for him  during the Depression was by inviting him to a different home each evening for dinner. 

Hungarian. community events were very important during the 1930s and 1940s in Toronto. These events represented more than just a social occasion, they were the means by which these immigrants could meet fellow countrymen and feel acceptance and understanding in a different and often hostile environment. As stated earlier, the Hungarian Roman Catholic congregation was formally established in 192.8, with the arrival of Fr. László Forgách. Rev. Charles Steinmetz started to do missionary work among Hungarian Presbyterians in Toronto and Oshawa in 1932. Steinmetz later served as minister of Toronto's First Hungarian Presbyterian Church from 1937 to 1952. During the mid-1930s, the Hungarian Lutherans in the city were organized by Rev. Eugene Ruzsa. There was also a small but active Baptist congregation within the Toronto Hungarian community. 

With regard to secular organizations, other cities and towns in Ontario, such as Welland, Hamilton and Brantford preceded the Toronto Hungarian community by several years.  As early as 1913, the Brantford Hungarian Mutual Benefit Society was formed, and Welland had established the Hungarian Self Culture Society, housed in a large community centre, by 1921. In fact, chapters of the aforementioned, such as the Brantford Hungarian Mutual Benefit Society, were established in Toronto before that city founded its own organizations and groups. The forerunner of the Toronto Hungarian House, the Toronto Independent United Hungarian Society, was founded in 1938. The House itself, located at 245 College Street, was  purchased in 1942.  The Hungarian Canadian Left was also active in the city during the 1930s and 1940s, represented by the Independent Mutual Benefit Federation, and the Canadian Hungarian Workers and Farmers Clubs. The Leftist organizations were distinct from the community in general:  they organized their own newspapers, dramatic troupes, singing circles, and community schools. 

In general, the members of the community were very concerned with finding employment and maintaining their employed status. Often the family breadwinner would relocate two or three times a year in search of work. Sometimes the distances were not great, e.g. traveling to the tobacco district of southern Ontario to assist in the tobacco harvest, but it still meant insecurity and a high degree of transience on the part of the community. Despite these difficulties, much effort was made to preserve the community's cultural identity, particularly through amateur dramatic troupes.  Drama circles flourished, and were probably one of the most popular aspects of community life. Much time and effort was in- vested in creating authentic folk drama: costumes and props were painstakingly copied in the Hungarian tradition. One organizer of such production, Joseph Jager, related that often there was no income from these productions, but that the members of the community simply enjoyed organizing them and acting in them, and so they continued. 

The Second World War and its aftermath signaled much change in the Toronto Hungarian community. The economy became more stable; institutions such as the Toronto Hungarian House, as well as a number of congregations acquired permanent homes. The community became active politically - campaigning to obtain sponsorships for as many Hungarian Displaced Persons as possible, and working for the alleviation of suffering in their war-torn homeland, through such organizations as the Hungarian Canadian Federation. 

The postwar emigrants were different - most were professionals - lawyers, doctors, engineers, military officers, Hungarian embassy staff, journalists and writers. Organizations founded by the post Second World War emigrants; such as the Hungarian Veterans' Association and the Royal Hungarian Gendarmerie Veterans' Benevolent Association, (both founded in Toronto) tried to maintain the culture and traditions of the homeland, particularly those traditions undermined in Hungary after 1945. 

These immigrants placed special emphasis on transmitting their cultural identity and heritage to the second generation.  The Hungarian  Scouts Association  was reorganized in displaced persons' camps in Europe. The first troop in Canada, number twenty, “Árpád Vezér,” was founded in 1952 in Toronto. Community language schools were reorganized and required a more advanced proficiency on the part of students. The Helicon Society was founded in Toronto to promote the education of Hungarian-Canadian youth; it obtained credit status on the secondary school level for Hungarian language courses. 

Another cultural organization founded in Toronto by post-war emigrants, the Rákóczi  Association,  has branched into several different areas: the Rákóczi Historical Society, Memorial Society and the Rákóczi Foundation. The Association awards deserving Hungarian-Canadian students with university scholarships, in addition to funding projects such as a Hungarian Heritage Handbook, an English-language reference text highlighting Hungarian history; other resource books have also been planned. The United Hungarian Fund also campaigns for educational and cultural monetary assistance, and has sponsored community housing projects. Professional organizations were founded as well, such as the Canadian Hungarian Engineers' Association; these latter groups also served a cultural role within the community. 

The postwar emigrants are the most politically conscious segment of the Hungarian community.  New periodicals were founded, which reflected the new cultural and political strength of the community. The two Toronto-based weeklies, Kanadai Magyarság (Canadian Hungarians) and Magyar Élet (Hungarian Life), reflect the group's non-recognition of the present government in Hungary as the legal representative of the Hungarian people. The weeklies have a combined circulation of approximately 14,000; both are produced in their publishers' own printing shops. Since the early 1950s, the leadership of the Hungarian Canadian Federation, an umbrella organization representing all Hungarians in Canada, has been directed by the postwar emigrants, and the Federation has been permanently relocated in Toronto. 

The emigration of approximately one hundred Hungarian Jesuit priests following the Second World War significantly affected the status of Hungarian Roman Catholic congregations. St. Elizabeth of Hungary Roman Catholic Church has become one of the strongest parishes in the Toronto diocese. In 1978 a Hungarian Jesuit Noviciate, the only institution of its kind in the Hungarian Diaspora, was established in Toronto. 

Following the Revolution in Hungary in 1956, over 41,000  Hungarians  immigrated  to  Canada;  the Hungarian-born population of the City of Toronto was increased by 7,564. These refugees were characterized as the youngest wave of Hungarian immigrants and the group least aware of future plans and goals when compared to previous waves. They learned English in a relatively short time and assimilated with greater ease than had those who came earlier. Many were single. Interestingly, St. Elizabeth of Hungary Roman Catholic Church and the First Hungarian Presbyterian Church in Toronto were flooded with requests to perform marriages for newly arrived refugee couples. 

Hungarian Canadian communities were enhanced and enriched by the refugees of the revolution.  The newcomers founded a multitude of cultural organizations: theatre companies, folk dance groups and choirs. The Freedom  Fighters'  Federation  of Canada  was organized by immigrants of this wave who sought to foster the ideals of the revolution. In 1966, the tenth anniversary of the Hungarian Revolution was commemorated by Hungarian communities across Canada, and a monument was erected in Toronto. The Freedom Monument is in Wells Hill Park, renamed Budapest Park at the time of its dedication. 

Undoubtedly, the great impact these immigrants had on Hungarian Canadian communities was the direct result of their numbers. Churches had to be modernized and enlarged to accommodate the increase in parishioners, and wholly new congregations were formed. Hungarian community centres were also rejuvenated. The Toronto Hungarian House on College Street was sold so that the community could purchase the much larger Hungarian Canadian Cultural Centre on St. Clair Avenue West, which is at present, the largest community centre in the Hungarian diaspora. The centre is a symbol of an even greater accomplishment; however, as it represents the combined effort of three waves of Hungarian immigrants, something which is unheard of in the larger Hungarian communities of the United States. The Centre publishes its own Hungarian-language monthly periodical; the Krónika (Chronicle), and houses a massive Iibrary of over 24,000 books. The Hungarian-Canadian Cultural Centre encompasses some twenty  organizations,  and several national organizations,  with chapters in other areas of Canada, maintain their head office and records at the Centre. 

The Toronto Hungarian community is ever-changing and growing. In 1978, a chair of Hungarian Studies was established at the University of Toronto, the first such institution in Canada. The many professionals, artists and writers who emigrated during the postwar years have made a significant contribution to the mainstream o/' Canadian life. For example, Central Hospital in Toronto was founded by two brothers - Hungarian doctors, who saw a need for a hospital, which would serve the needs of immigrants with no knowledge of English. The future of the community is yet to be determined, however, its history will undoubtedly be recorded as the centre of the North American Hungarian diaspora, and as a community with much cultural persistence. 
 


KRÓNIKA 1984. május-június p.24
Dr. Takách Balázs:

,,A pillanat átélésnek művészete"

K84-WG
Witkowsky Gizella
Abban a szerencsében és megtiszteltetésben részesültem, hogy módomban volt a kanadai - és feltehetően hamarosan az egész Amerika - új balett csillagával beszélgetni.  Úgy nekem, mint a Krónika olvasóinak ez azért lehet fokozottabban érdekes, mert ez a kibontakozó nagy táncművész nemcsak magyar, hanem büszkén vallja is magát magyarnak.
Witkowsky Gizellát  a  balett  művészetet  ismerő szakértők már - fiatal kora ellenére - évek óta számon tartják. A tágabb magyar közönség a Kanadai Magyarság 1983. május 7.-i számában ismerhette meg, amikor is Ibsen "Hedda Gabler" című drámájából komponált balett címszerepében debütált a Kanadai Nemzeti Balett Társulat szóló táncosnőjeként, óriási sikerrel. Itt vannak előttem az íróasztalomon a szebbnél szebb kritikák; a bemutatkozásról és az azt követő számtalan sikeres szereplésről, legutóbb a klasszikus tánc-repertoár egyik legnépszerűbb művében, a "Hattyúk tavában" aratott átütő sikeréről.  Még, az egyébként minden újtól tartózkodó kritikusok is benne látják a National Ballet új Hattyú Királynőjét. De itt ebben a kis írásban nem arról szeretnék ismertetést adni, hogy milyen balerina Gizella, hiszen kevés szakmai felkészültséggel nem  is vállalkozhatnék  arra,  hogy  művészetét  megfelelő keretben méltathassam. Inkább azt szeretném elérni, hogy a ma még rövidnek tűnő, de már sikerekben gazdag életének útját, küzdelmeit, vágyait, terveit, gondolatait, vagyis a nagy művész mögött lévő embert ismerhetnénk meg egy kissé közelebbről.
Gizella már Torontóban született és a szülőknek, mint minden új bevándorlónak, az új lét megalapozásáért sokat kellett dolgozniuk.  Édesanyja – talán a tánc muzsikájának Terpsikhorénak sugallatára - a kislányt munkaideje alatt olyan óvodában helyezte el, ahol a gyermekek nagyon sokat táncoltak.  Már itt kiemelkedett ösztönös tehetségével és mikor iskolás korba került, szinte kézenfekvő volt, hogy tanulmányait a National Ballet School-ban folytassa. Itt az általános iskolai tananyag mellett a táncművészet elméleti és gyakorlati oktatásán van a hangsúly, itt nevelik a művész-palántákat, s a kiemelkedően tehetségesek és szorgalmasak innen kerülnek a világot jelentő táncszínpadok és rivaldák fényébe.
Tehetsége,  elhivatottsága  mellett  is  érezte,  milyen nehéz, mennyi áldozatot megkívánó munka, fáradság, kétség és gyötrődés vezetheti célhoz, de érezte és tudta, hogy ezt kell csinálnia. Az iskolában évente előadást tartottak, ahol megjelentek a balett-társulatok igazgatói, mesterei a szakma kiválóságai. Rendszerint a végzős növendékeket figyelték, de Gizella tehetsége - bár még nem tartozott a nagyobbak közé - feltűnt a szakértőknek, és miután felkérték, hogy jelentkezzen a National Ballet Company-nál felvételre, két hét elteltével meghívták és 1975-ben aláírta első szerződését a társaságnál. Itt indult el hivatásos karrierje.
Amikor megkérdeztem: mi adja a legnagyobb örömet, amikor táncol, válaszának szavait megkísérlem visszaadni, de azt az áhítatosan földöntúli kifejezést, mely szeméből sugárzott, nem lehet papíron megörökíteni.
A táncban - mint általában minden művészetben - mondja: a művész csak önmagát adhatja és amit kifejez, azt abban a pillanatban csak ő tudja adni, átérezni. Senki más. Az alkotás pillanatában az ő lelke, szíve, érzelmei alkothatják csak meg azt, amit művészetével kifejez és ez
teljesen a sajátja. A táncművészet a pillanat átélésének művészete és korántsem jelenti azt, hogy ugyanabban a szerepben minden előadáson ugyanúgy közelítse meg a művész a kívánt "tökéletes" produkciót.  A dilemma csakúgy, mint a színháznál és a filmnél, hanglemeznél és élő koncertnél. Ami "tape"-re van rögzítve, az ugyanaz marad örökre, holott nincsen táncos, színész, vagy zeneművész, aki ugyanazt a darabot akár csak kétszer is ugyanúgy adná vagy adhatná elő.
A közönséggel való kapcsolatról így beszél. - A próbákon, a technikán, a munkán, a világítási beállításokon van a hangsúly.  A  közönség  előtt  a művésznek önmagát kell adnia és meg kell találnia a közönséget, hogy az együtt tudjon élni a művészetével és annak hatása alá kerüljön. Nem szükségképpen a taps teszi boldoggá, hanem az a tudat, hogy találkozott a közönséggel és az ővele.  Ilyenkor megy boldogan és elégedetten haza az előadás után.
A kritikával kapcsolatos megjegyzései egy érett művész szavai. Természetes - mondja - hogy a kritikusok véleménye nagy hatással van és lehet a népszerűség terén. Igazában azonban már nem tartja olyan fontosnak a kritikusok véleményét, mint kezdetben, mert tudja, hogy mindenkinek lehet egy-egy gyengébb estéje, vagy éppen kiválóbb, mint általában. Nem a kritikusok, hanem a művész dönti el a jövőjét. Nem fogadja el az olyan
kritikát, amely általánosítva ítél meg egy-egy alkotást. Csak részleteiben kifejtve lehet alkotásra serkentő a kritika a művészet szolgálatában és leginkább akkor, ha a közönséget az igazi művészet értékelésére oktatja.
Megkérdeztem azt is, milyen szerepet szeretne leginkább eltáncolni? Válaszában kifejtette, hogy mint ahogyan úgynevezett "kedvenc szerzője" nincsen, ugyanúgy nem tudna egy művet sem kiválasztani, mint elsődlegest. Úgy érzi, egyénisége nem köti egy kifejezett előadási módhoz vagy szerepkörhöz. Még azt sem tudná határozottan kijelenteni, vajon a klasszikus vagy a korabeli balett művészet áll-e közelebb szívéhez.
Vágya:  szeretne  hamarosan  a National Ballet of Canada első szólótáncosnője lenni és teljes estét betöltő előadásokon lépni fel.  Szeretne vendégszerepelni  a budapesti Opera balett-színpadán (az most ugyan nehéz lenne, mert öt éve javítják és mikor készül el?), ugyancsak szeretné  tehetségét  és a legmagasabbra kiforrott művészetét az európai  vezető  balett-színpadokon bemutatni.
Azt hiszem, ha mindehhez a jó Isten áldását kérem, abban osztozik a Krónika olvasóközönsége és az egész kanadai magyarság, mert bár már Kanadában született, de igazi magyar szülők gyermeke, talán a neve miatt kevesebben tudjuk, hogy hozzánk tartozik. Pedig így van: tökéletesen beszél magyarul, magyarnak vallja magát és a kollégái is úgy emlegetik, hogy "paprika van a vérében '.
Nagyon megtisztelt, kedves Gizella, hogy alkalmat adott arra, hogy ezt a néhány sort leírhassam magáról. Sok örömet és boldogságot kívánok a kétségtelenül sikeres és dicsőséges művészi pályafutásához.


B.B. 2003/12/28.