Köszönöm, hogy eljöttél,
hogy szép szemed tükrében
elhoztad a reményt,
öled fészek-melegében
az örök vágyat.
Szemem csillagsugarában
ragyogsz, magamnak őrizlek
nem másnak
és gyermekként fogom a kezed,
görcsösen félve hátha elveszed,
pedig csak játék minden perc,
minden pillanat,
játék a szerelem, játék a bánat,
játék tán, ha csókkal
érintem a szádat.
Ó, mégis köszönöm, nogy eljöttél,
hogy hozzád simulhatott a lelkem,
kit úgy szólít bennem a szív:
édesem, egyetlen szerelmem.

Folyóiratunk alapítása óta sokan feltették ezt a kérdést.  Nemcsak a lap olvasói, hanem a Kultúrközpont vezetőségének egyes tagjai is. Újabban ismét akadnak, akik beszélnek erről, tehát szükségesnek láttam, hogy írjak a kérdésről. Nyugodt lelkiismerettel teszem ezt, mert semmi hivatalos kapcsolatom nincs az intézménnyel, - még csak tagja sem vagyok - kizárólag a lap egyszerű munkatársa. Ennek ellenére sem adok a kérdésre határozott - igen vagy nem - választ. Olvasóimra bízom, hogy az alábbiak tudatában maguk döntsék el lelkiismeretük szerint: van-e értelme a lap kiadásának, vagy nincs. 

Ha a hátteret tisztán meg akarjuk ismerni, úgy vissza kell mennünk az alapításhoz. Torontóban a magyarok száma több mint 30 ezer, tehát a régi Magyar Ház szűknek bizonyult és a kultúránk jövőjét féltő felelős vezetők, belátták, hogy ilyen nagyszámú testvérünk között sok száznak vagy talán ezernek feltételezhetően komoly szellemi igényei vannak. Ezért határozták e1, hogy a régi épületet eladják és egy új, nagyobb, reprezentatív, komoly. kulturális életre alkalmas ingatlant vásárolnak. Megvették hát a St. Clair Avenuen lévő nagy épületet és elkezdték a tervezést annak helyes felhasználására.  Az új otthon neve: Kanadai Magyar  Kultúrközpont lett. Természetesen igen sokan akadtak, akik kézlegyintéssel intézték el az ügyet és megjósolták, hogy a nagy adósságot lehetetlen kifizetni, így az épületet egy-két éven belül elárverezik. Mint jól tudjuk, nem a kételkedőknek, hanem a jövőben hívő alapítóknak lett igazuk, mert azóta nemcsak kifizették,  hanem teljesen renoválták, szinte újjáépítették.  Berendezték a 25.000  kötetes könyvtárat, a Magyar Fegyveres Erők Múzeumát, mely páratlan az egész világon  és a Központ kultúrmunkája már régen meghaladta a gálabálok, a töltött káposzta és a pálinka színvonalát. Nyugodtan merem állítani, hogy ma legméltóbb lenne rá a Kanadai Magyar Kultúrpalota elnevezés.

Az alapító és a vásárlást kezdeményező elnök, Endes  László  jól  tudta,  hogy  ennek  a vállalkozásnak kizárólag akkor lehet jövője, ha a hatalmas  épület,  mely  önmagában  csak  rideg falakat jelent,  feltöltődik tartalommal, nemzeti hagyományaink  és  kultúránk  értékeivel.  Akik vállalták a kockázatos anyagi és erkölcsi felelősséget, azt is felmérték, hogy évi 10- 12 előadás, irodalmi vagy műsoros est megrendezése - melyre vagy elmennek az emberek, vagy nem - igen távol áll a magyar szellem ébrentartásának kijelölt céljától.  (A banketteket és a táncos összejöveteleket nem számítottam ebbe.) 

Így született meg Endes László kiváló ötlete, hogy folyóiratot kell alapítani, mely  minden házhoz eljuthat. Nem sokkal ezután összehívta azokat, akik képesek voltak rá, hogy egy ilyen feladattal megbirkózzanak.     Ezek közreműködésével, illetőleg megfontolt tanácsaik után alapították meg a Krónikát. Kis csoport volt ez, de szellemi életünk legjobbjai, akik vállalták az alapot lerakó munkát. Névszerit és alfabétikus sorrendben:  Andrékovics  Péter,  Berzy  József, Endes László, Fáy Ferenc és Zsigmond András. Tervüket az intézmény díszelnöke,  Vass Ferenc királyi tanácsos teljes súlyával támogatta. (Éppen úgy, mint Endes László utódai az elnöki székben: Nagy György, Ormay József és ma Csekő Míklós.) 

Ismerve az erőviszonyokat, nem ringatták magukat színes álmokban és tudták, hogy az indulás nagyon nehéz lesz. Abban sem kételkedtek, hogy a lap - amíg az előfizetők és az olvasók táborát felépítik -, a Kultúrközpontnak újabb megterhelést jelent.  Mégis vállalták, mert tisztában voltak hézagpótló jelentőségével. 

Indulásuk előtt alaposan átnézték a világszerte ismert, magas színvonalú magyar folyóiratokat, mert céljuk nem az volt, hogy tudományos nagyképűséggel megírt „akadémiai székfoglalókat" tukmáljanak az olvasókra. Semmi esetre sem akarták utánozni az egykori „Látóhatár” vagy az újabban megszűnt “Új Látóhatár" és az „Irodalmi Újság" szerkesztési módszerét, mely kizárólag egy szűk elit részére készült, de a "Katolikus Szemle" hangvételét sem találták megfelelőnek a helyi igényekhez.  (Az Árkánum,  a  Szivárvány,  vagy  a  Nyugati Magyarság  későbben  indultak  meg.)  Ezek  a folyóiratok elsősorban a magas intellektust igyekeztek  több-kevesebb  sikerrel  képviselni,  itt pedig az volt a cél, hogy a napi munkájukban elfáradt  átlagolvasót,  vagyis  a  magyarság túlnyomó  többségét  felemeljék  a  szürke hétköznapok sivárságából. 

Berzy József, aki 1975-től - a megalapítástól - tizenhárom éven átszerkesztette a lapot, nagy műveltségével, tárgyilagos magyarságával, hosszú évek szerkesztői rutinjával realizálta, hogy a folyóiratok elsősorban a magas intellektust igyekeztek több-kevesebb  sikerrel  képviselni,  itt kovácsolja a magyarságot. E célkitűzésében a fent említett alapítók teljes mértékben egyetértettek vele.  Ennek értelmében a szerkesztési elv legszigorúbban kizárt mindennemű napi politikát és politikai szélsőséget. Világnézeti alapja: magyar és keresztény.  Ezek a szellemi embereink jól tudták, hogy a kultúra semmi más, mint reflex. Azonos anyanyelvű és vérű nép generációkon át továbbadott tapasztalata, hagyományai, alapműveltsége, mely egyedeiben halmozódik fel és az összesség közös tulajdonaként annak elidegeníthetetlen kincsévé, karakterévé vált. 
Tehát a Krónika egyedüli feladata: minden hontalanságban élő magyarnak az anyanyelvében való megtartása,  mert  ezáltal  biztosítja  a  nemzeti öntudatot, műveli olvasóit és utódokat nevel, akik kétnyelvűségük  ellenére  is  megtartják  elődeik kultúráját, hagyományait és ezáltal képesek annak felismerésére, hogy magyarnak lenni rangot jelent. 

Gyönyörű cél ez, nemzetmentés, örökség-átadás, de megvalósítása rendkívüli feladat még az elhivatottak számára is, mert egész embert kívánó önzetlen áldozatvállalás.  Ilyen alapról kiindulva rajzolódtak meg a vállalt feladat körvonalai. Legjobbjaink ismerték az olvasókat, azok műveltségét, szellemi igényeit és - ami kivételes szerencse - egyetértettek abban, hogy a legbonyolultabb dolgokat is el lehet mondani olyan egyszerűen, hogy olvasásuk senkinek nem okozhat nehézséget. Ennek egyedüli feltétele az írástudók műveltsége, emberismerete, az anya- nyelv tökéletes tudása, türelmes tanítani-akarás, önfegyelem, hibátlan fogalmazás, főleg pedig az alázat, ami nélkül hiábavalóság lenne e feladatra vállalkozni. 

Az alapítás utáni első két esztendőt pragmatikus időszaknak nevezhetjük, mert ki kellett kísérletezni, hogy a lap stílusa és nívója olyanná váljon, ahogy azt az olvasók igénye és a magasabb szellemi színvonalra való felemelkedés akarata megkövetelte. Vagyis "aurea mediocritast", arany középutat kellett teremteni. 

Bátran elmondhatjuk, hogy sikerült ez, melyet a lap gazdag tartalma és sokoldalúsága bizonyít. Az egész világon egyedül a Krónika foglalkozik rendszeresen a következő témákkal: magyar őstörténet, történelem, irodalomtörténet, zene, képzőművészet, költészet, széppróza, természettudomány, recenziók és sport. 

Az első évek törekvését és következetességét látva, világszerte élő legjobbjaink léptek munkatársaink sorába. Sajnos, valamennyinek a nevét lehetetlen felsorolni, de olvassuk el az alábbi névsort, mely önmagáért beszél, hogy az elmúlt másfél évtized szellemi munkáját feltérképezze: Andrékovics Péter, Baráth Tibor, Berzy József (A legtöbb név nélkül megjelent cikket ő írta), Bíró Béla,  Bobula  Ida,  Csepelyi  R udolf,  Domokos Sándor, Fáy Ferenc; Fáy István, Flórián Tibor, Heckenast Dezső, Kaj Lajos, Kasza Marton Gajos, Kannás Alajos, S. Kósa Antal, Kostya Sándor, Légrády Tamás,  Leskowsky Zoltán,  Majláth István, Miska János, Mózsi Ferenc, Negyedi Szabó 
Margit, Nehéz Ferenc, Négyesy Irén, Németh Ernő, Oláh György, Oláh László, Ormay József, Saáry Éva, Sajgó Szabolcs, Seres József, Simándy Ágnes, Takács Balázs, Tapolczay Lukács, Tűz Tamás, Vitéz György, Wass Albert, Zsigmond András. 

Mint olvasóink jól tudják, a lap évente 10 alkalommal jelenik meg, minden példány 40 oldal terjedelemben. Ebből 36 oldal tanítás, ismeretterjesztés, szépirodalom, nívós szórakoztatás és mindössze négy oldal jut az egyesületi híreknek, társadalmi  eseményeknek  és  az  örökös tagok névsorának. 

Ha az elmúlt 15 év eredményeit összeszámoljuk, az alábbi statisztikát kapják az érdeklődők: eddig 150 szám jelent meg, mely összesen 6000 oldalt tesz ki. Az egyes esztendők teljes anyagát ízléses keménykötésben adta ki az intézmény. Ez kitűnő kézikönyv az olvasóknak, de legfontosabb, hogy a gazdag anyag eljut a magyar iskolákhoz és a cserkészethez, melynek tanítói és tanulói egyaránt nagy hasznát vehetik. 

Amikor a közelmúltban Berzy József tizenhárom év nagyszerű munkája után kénytelen volt visszavonulni hanyatló egészségére való tekintettel, helyét a világszerte nagy megbecsülésnek örvendő Kostya Sándor vette át 80 esztendő súlyával a vállain. Még jó, hogy anyanyelvünknek vannak ilyen fanatikus szerelmesei, akik minden áldozatot vállalnak érte. 

A szerkesztő változott, de a cél változatlan.  Nevelni, tanítani akar a lap, szépet, értékeset adni az egész magyarságnak, most már szülőhazánkban is. Első számú feladat a fiatal, eddig ismeretlen írók-költők felkutatása és szóhoz juttatása, amennyire az adott keretek lehetővé teszik ezt.  Végül pedig beállítani egy ugyancsak fiatal, vagy közép-korosztályból kikerülő szerkesztőgárdát, akik átveszik tőlünk a további nemzetépítést és fenntartást, mert amit a lap végez; egyenlő ezzel. 
Nemcsak a hontalanságban, hanem szülőhazánkban is jól ismerik, és magasra értékelik a folyóirat munkáját.  Erről Szakolczay Lajos, neves irodalomtörténészünk, a Budapesten megjelenő "Kortárs" főszerkesztője - aki a nyugati magyar irodalomra specializálta magát - legutóbb egy tanulmányában, mely idegenben megjelenő időszaki lapokkal foglalkozik, a következőket írta:  „...Egyedül a Kanadai Magyar Kultúrközpont lapja, a Krónika merte vállalni a tanítás és az ismeretterjesztés nagy felelősséggel járó feladatát". 
Fentieket tartottam szükségesnek elmondani a Krónikáról. Nem rábeszélés, vagy dobverés, amit írtam, kizárólag a tények szigorú tárgyilagossággal való ismertetése. Ezek után kérem olvasóimat, hogy a címben feltett kérdésre ki-ki őszintén válaszoljon önmagának: szükség van-e a Krónikára vagy nem? Ha pedig "igen" a válasz, akkor legyenek munkatársak és terjesszék e hézagpótló szellemi erőforrást, de ne úgy, hogy 3-4 barátjuknak kölcsönadják, hanem győzzék meg őket: előfizetésükkel nemzeti kultúránk fenntartását támogatják. 
 

Nagy veszteség érte a Torontói Magyar Házat. 1990. október 21-én elhunyt Vass Ferenc Q. C. örökös díszelnökünk. Temetése október 24-én volt az Első Magyar Református Egyház templomából. Ravatalánál Nt. Seress Ödön lelkipásztor búcsúzott el Tőle.

"Nem azé aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülô Istené." (Róma 9:16)

Akar és fut. Ez a két szó fejezi ki az emberi életnek természetét, lüktető lényegét.

Mint ahogy a szív csak addig szív, amíg hajtja önmagát és az egész testet, mihelyt megáll, nem egyéb mint foszló húsdarab, vagy csipetnyi por, az élet is csak eddig élet, amíg akar; többet, teljesebbet, minden erővel. Mert ha megszűnik az akarat, elhallgat, megszűnik maga az ember. Ennek az életnek legnagyobb lendítője a vágy. Abból bontakozik ki az élet nagyszerű ritmusa, az hogy az ember újra és újra terveket készít, amit aztán folyton épít egész életében. Családjában, pályája alakításában, közéleti szolgálatában. így támad a bölcs, a hős, így alakul az igazi ember és így szövődik maga a történelem.

Vass Ferenc életében is ez látszik. Nem azért, mintha ő különösképpen futó, akaró ember lett volna. Talán éppen az ellenkezője volt! Tudott sorban állni, türelmesen, szemrebbenés nélkül várni. Hanem azért, mert élete és halála, amit együtt ez a világ sorsnak, mi eleve-elrendelésnek mondunk, nyilván mutatja, hogy nem a mi akarásunk és futásunk dönt felettünk, hanem a könyörülő Isten!

Ki vette volna észre, hogy így elfáradt ez a mindig fiatal, mindig mosolygó, szelíd arcú barát, akit mi Vass Ferencnek ismertünk és akit mindnyájan őszintén szerettünk. Úgy van az, hogy akiket szeretünk, lassan áttelepednek ama másik, láthatatlan világba.

Az igazi élet olyan mint a láng. Különös, rejtelmes. Elfogyasztja önmagát, amíg másoknak fényt ad. Úgy szolgál másoknak, hogy önmaga elég. Vass Ferenc élete folyton égő láng volt. A magyar puszták pásztortüzének lángja, mely messze világított, és sokaknak szolgált fényével.

76 évvel ezelőtt gyúlt ez az életláng, a magyar alföldön Békésen, mint a "nagy magyar télben picike tüzek" egyike. 11 éves volt, mikor kivándorló szüleivel Winnipegre, a puszták városába jött. Ő is végigélte a nagy depresszió kegyetlen éveit. Aztán levergődik Hamiltonba, elvégzi az egyetemet, az Osgoode-on ügyvédi diplomát szerez. 44 évvel ezelőtt megnősül, Feleségül veszi a kedves Zsófikát. Torontóban ügyvédi praxist kezd, mely a Vass-Mitchell-Kerényi hármasban teljesedik ki. Aztán... óh de sokat kellene még  mondani róla! El kell mondani azt, hogy milyen megbecsült, tisztelt és tiszteletreméltó ember volt. 20 évvel ezelőtt elnyerte a Queen's Council megtiszteltetést. Nemcsak a Torontói Magyar Háznak volt oszlopos tagja, vezető egyénisége, bölcs tanácsadója, patrónusa, majd díszelnöke, hanem a Central Kórháznak kezdettől, az indulásától fogva szintén motorja, egyik legnagyobb segítője, sőt névadója, az igazgatóságának tagja, elnöke volt. Azonkívül minden magyar ügynek jószívű és bökezű támogatója, patrónusa volt kedves feleségével együtt. Mindenütt és mindenért szívósan dolgozott, de sohasem a babérokért, kitüntetésekért, hanem mindig önzetlenül, szolgálatból.

Templomos ember is volt Vass Ferenc. Ennek a gyülekezetnek hűséges tagja, melyet az is bizonyít, hogy 1971-ben presbiterré választotta meg az egyház népe.

Aztán, ki nem tudná azt is, hogy Vass Ferenc szenvedélyes utazó, világjáró ember is volt. A Himalája-tövi Dardzsilingből, Kőrösi Csoma Sándor síremlékétől hazatérve megalapította a hasonló nevű Történelmi Társaságot. Bejárta szinte az egész világot, feleségével, hűséges kisérőjével. Az Antarktisztól Egyiptom piramisáig mind végigjárta és fényképezett. Aztán milyen szívesen mutatta be azokat a képeket! Itt a templomunkban és a Magyar Házban sokszor tartott vetített képes előadást.

Mindezeket elmondva vallom, hogy Ady híres sorai éppen Vass Ferenc életére érvényesek: "Föl-föl dobott kő, földedre hullva, kicsi országom, újra meg újra hazajön a fiad..." "Messze tornyokat látogat sorba, szédül, elbúsong s lehull a porba, amelyből vétetett." Mindig, "újra meg újra" csak haza, hazament legszívesebben a "magyar rónák" fia. Nemcsak az Alföldre. Magyarországra! Erdélybe, a Felvidékre. És mily jó volt látni a képeket, hallani a beszámolóit Kolozsvárról, Aradról, Érsekújvárról. Zarándokhely volt számára a magyar fóld. A rnagyar puszta és a magyar bérc.

Minél színesebb, gazdagabb egy személyiség, annél nehezebb megrajzolni a teljes képét. Ezért én úgy érzem legjobban eképpen jellemezhetem Vass Ferencet: "egy igazán jó magyar ember" volt, aki élte a magyarságát, s aki hitt a magyar jövőben. Aki nagyon szerette mindazt, aki és ami magyar. És azt is tudom, hogy most minden dicsérő szót szemlesütve; szerényen hallgatna, de ezt hallva, hogy Vass Ferenc egy igazán jó magyar ember volt, bizonyosan felragyogna a szerne.

Elkészült a kép! Befejezést nyert egy alkotás, amely minden alkotás között a legértékesebb, mert emberi élet! A befejezés pillanatában felragyog előttünk minden szépsége, tartalma, értéke.

Am, most - akármilyen kedves volt is az a széttört cserépedény - elfordítjuk tekintetünket róla és az Örökkévalóra nézünk. Őnéki mondunk köszönetet. Neki adunk dicsőséget. Mert akármilyen gazdag, színes is a földi élet, ime mégis múló, mégis oly rövid, kevés. Mégis nyomorult, esendő bűnös ember. Azért így mondja nekünk az Ige: "Nem azé aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené!" Ezt a könyórülő Istent áldjuk mi is, azért, hogy adta nekünk Vass Ferencet. Adta a családjának, - ő hajoljon le a gyászolók fólé! Adta a magyarságnak, Torontónak, adta az Egyházának, ahonnan most lassú gyászmenetben elindítjuk utolsó útjára a temetőkertbe. A könyörülő Isten ölelje át irgalmával Vass Férenc atyánkfiát! Ezért imádkozzunk.