| Krónika, 1993 júl.-aug.
Csóka Jenő:
Emlékezés Gábor Áron halának 10. évfordulóján
A magyar történelem meglehetősen gazdag kiváló írókban, akikről soha
nem szabad megfeledkeznünk. Különösen azokról nem, akik igazságuk tudatában
vállalták a szenvedést, a megpróbáltatást, sőt hajlandók voltak életüket
áldozni a magyarságért.
Ezen írók egyike Gábor Áron, akinek neve nem ismeretlen előttünk. (Már
csak azért is ismert név, mert a 48-as szabadságharc híres ágyúöntőjének
leszármazottja.)
Kaposvárott született, jogi doktorátust szerzett 1911-ben. Mégis író
lett belőle. Újságíró, majd a háború alatt haditudósító lett, s végül könyveket
írt.
Simán induló életpályája nagyon rögössé vált 1945 után. A háború
alatt kint járt a fronton, ahol mint haditudósító háborús tapasztalatait
"Túl a Sztálin vonalon" című könyvében örökítette meg. Ebben a könyvében
leírja milyen Sztálin "paradicsoma". A háború befejezése után, mint a Magyar
Vöröskereszt főtitkára követelte a magyar hadifoglyok azonnali hazaszállítását
a Szovjetunióból. Ezért a jogos követeléséért a szovjet hadbíróság
Balatonfüreden halálra ítélte, miután előzőleg aljas módon tőrbe csalták.
Az ítélet után Szibériába szállították, megváltoztatva a halálos ítéletet
életfogytiglani száműzetésre. Büntetéséből 5 évet töltött büntető lágerban.
Ezután egy bizonyos körzetben szabadon mozoghatott, de a kijelölt területet
nem hagyhatta el. Fogsága alatt az utána érdeklődőknek olyan értesítést
küldtek, hogy ő már nincs az élők sorában. Végül 1960-ban hazakerült egy
újabb rendelkezés értelmében. (Elítélésekor oroszul közölték vele ítéletét,
holott akkor ő még nem tudott oroszul. Így nyelvtudás nélkül írattak vele
alá valótlan állításokat.)
Hazaérkezése után az Ország-Világ c. hetilap főmunkatársa lett, majd
később az Országos Erdészeti Főigazgatóság sajtó-osztályát vezette.
1965-ben sikerült nyugatra szöknie. 1982-ben bekövetkezett haláláig Münchenben
élt feleségével együtt. Élete folyamán több könyvet és számos cikket
írt. Fogságában született meg könyveinek koronája "Az embertől keletre':
Olyan magas szintű a könyv, hogy Nobel-díjat érdemelne. E könyvnek
folytatása a "Szögletes szabadság': Az "Évszázados emberek" c. könyvvel
végződik a trilógia. Az "Embertől keletre" című könyvében leírja Szibériában
töltött életét, s a mérhetetlen sok szenvedést. Az egész orosz nép szenvedett,
saját szenvedése az orosz nép fájdalmának vetülete volt. Az egész szovjet
birodalom egy nagy börtön volt. A börtönön kívül élők is rabok voltak.
Drámaian ecseteli a szovjet "paradicsom" és a szabad világ közötti különbséget.
Szemléltetően írja le a szocialista társadalmi rendszert, amikor ezt írja:
"Testileg 42 kg-os emberi torz lettem, lelkileg átéltem a világtörténelemnek
leggyalázatosabb korszakát. Eladottak, kiszolgáltatottak, meggyalázottak,
a kommunizmus rabjai voltunk. Végigmentünk a szovjet
emberképzés, társadalom-átalakítás, világformálás lépcsőin és a Nyugat
nem értette meg, hogy életünk figyelmeztetés volt.'
Számos írása jelent meg, de a pálmát kétségkívül "Az embertől keletre",
"Szögletes szabadság és az
Évszázados emberek" viszik el. Írásainak az ad különös értéket,
hogy semmit el nem ferdít.
"Amerre útjuk vezetett -- néhány grammnyira, néhány milliméterre a
haláltól -- ott az emberek ritkán hazudnak. Ha már semmit sem veszthetnek,
az igazságot is elmondják'" --
Írja többek között.
Gábor Áron régen írta ezeket a sorokat. Azóta nagyot fordult a
világ és a történelem kereke. Nincs már meg a Szovjetunió régi formában.
A "dicsőséges paradicsom" évekkel ezelőtt recsegni, ropogni kezdett, míg
végül úgy , összeomlott, akár a Führer Harmadik Birodalma.
Összeomlott a sok hazugság alatt, s maga alá temette a behemót birodalmat.
Közismert mondás, hogy az igazság mindig győz, ha néha sokat is várat magára.
Nagy kár, hogy kedves jó Áron barátom nem érhette meg ezt a nagy történelmi
pillanatot, ezt a csodálatos és szinte hihetetlen eseményt, mert a kegyetlen
halál örökre lezárta szemeit 1982. december 28-án. Az Ő emlékének
szentelve íródott ez a megemlékezés azzal a gondolattal, hogy soha nem
szabad megfeledkezni értékes embereinkről. Hőseink emlékének meg
kell maradni az utókor számára, amíg egyetlen magyar szív dobog. Ha élne,
most bizonyára sok írnivalója lenne.
|
