Tűz Tamás: A "bronz költője"

Azt mondják, hogy a zene a leganyagtalanabb művészet. Szinte már metafizika. A negyedik dimenzióban, az időben, zajlik". A festészet kétdimenziós, színek és vonalak harmóniája. A szobrászat áttör az egysíkú horizonton, s három dimenzióban valósítja meg művészi álmait. Anyagszerű, kézzel fogható, tapintható, körüljárható művészet. 

EZT AZ ELGONDOLÁST fényesen igazolja Pédery-Hunt Dóra, aki tenyerében tartva egy bronzérmet, saját művét, így vall: "Amikor alkotok, először tenyerembe fektetem az agyagot, hadd fészkelje be magát kényelmesen. És mindig reménykedem, hogy lesz egyszer majd egy másik tenyér is, amely ugyanazt az örömet érzi, mint én az alkotás hevében. Mennél többször vesszük kézbe a bronzot, annál szébb lesz, annál patinásabb. A fiókban tartott érem halott érem.” 

Karácsonyfabontáskor érkezünk Berzy Józseffel a Viktória-korabeli stílusú kétemeletes, 22 szobás, 9 kandallós házba, amit 1886-ban tervezett Lennox építész, ugyanaz, aki a torontói régi városházát tervezte. Miután a két gyönyörű dobermannt udvariasan eltérítik utunkból, beléphetünk a műterembe, ahol szanaszét hevernek a művek asztalon, könyvek, iratok tetején, polcokon, falra akasztva, a teremtés forgószelének fennmaradt tanúiként. -- Dobja csak kabátját oda - mutat a művésznő egy asztalkára, amely tele van szebbnél szebb érmekkel. Dehogyis! - tiltakozom ijedten, - azokat én látni akarom. Van még belőlük elég másutt is, - replikázik nevetve. 

És könyvek mindenütt, vaskos művészeti monográfiák, de akad jócskán szépirodalom, filozófia is, ajtófélfába szúrt újságkivágások, folyóiratok, stb. És virágok! A pointsettiák még most is dacosan virítanak, ametiszt szirmú ciklámenek leskelődnek ki az üveg mögül a hóra. 

Maga a művésznő háziasan, munkaruhában fogad bennünket, amit akkor sem cserél föl másra, amikor a fényképész megérkezik; hogy felvételeket készítsen a Krónika számára. Életéről beszél. Budapesten született - nem titok - 1913-ban. Az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1943-ban. Harminc éve él Kanadában. Kezdetben művészetet tanított és templomok berendezését tervezte, minthogy nemcsak szobrász, de építészeti tervező is. Közben. érmeivel és kisméretű szobraival számos kiállításon szerepelt. Első önálló kiállítása 1965-ben volt Torontóban a Dorothy Cameron Galériában. Átütő sikere volt. Ez a kiállítás és az utána következők megalapozták jövőjét. Művei megtalálhatók Kanada és a világ számos múzeumában, galériájában éppúgy, mint magángyűjteményekben. Nemcsak érmeket, de pénzérméket is tervez a kanadai, francia, olasz pénzverdék számára. 

Pédery-Hunt Dóra szerelme a kisplasztika, nevezetesen a kisméretű szobor és dombormű, legfőképp az érem. Az érem olyan, mint egy rövid vers - mondja s ez az "argumentatio ad poetam" tökéletesen meg is győz. Az átlag művészetkedvelő, ha ezt a szót hallja, hogy szobor, valami nagyszabású műre gondol. Még a híres magyar szobrász, Borsos Miklós is így járt, amikor először látta Donatello Dávid-ját Firenzében. "Kis alak. Erről is azt hittem eddig, hogy életnagyságú." - írja "Visszanéztem félutamból" című önéletrajzi könyvében. 

Igen, - mereng el a szobrászi mikrokozmosz nagy álmodója, Dóra asszony - minden nagy művészi korszakban elérkezik az igény valami kisebbre, valami hozzánk közelebb állóra, amit becézni, simogatni lehet, amit tenyerünkön hordozhatunk. S még valami: az érmészet nem egy költséges vállalkozás. S neki, aki háromesztendei németországi tengődés után egy penny nélkül vágott neki a kanadai kultúrélet akkor még sivár közönyének, ez fontos szempont volt. Tizenkét év telt belé, míg észrevették, s még több, mire elismerték. 

NEM ÁRT ITT fölsorolni ennek az elismerésnek főbb állomásait, bár 600 művének, többmilliós példányban világgá futott mérföldjelző emlékérmeinek, kanadai és nemzetközi kiállításainak hosszú sorát itt följegyezni nincs lehetőség. Időrendben: Hága, Róma, Salzburg, Athén, Ottawa, Párizs. Mon- treál (EXPO), Madrid, Prága, Pozsony, Köln, Helsinki. Azt hiszem, ezek a városnevek, eléget mondanak az olvasónak. 1975-ben a nemzetközi éremkongresszus értékes díjjal tüntette ki Welcome to Canada érmét. 2000 éremmel pályáztak az egész világról. Az 50 kanadai érem közül 23 Pédery-Hunt Dóra alkotása volt. Megörökítette érmein Adyt, Kodályt, Bartókot, II.. Rákóczi Ferenc fejedelmet, Mindszenty bíbórost. Kanada százéves jubileumára készített érmét 6 millió, olimpiai aranyérmét 350 ezer példányban hozták forgalomba. Több mint 70 múzeumban és galériában láthatók művei szerte a világon. 

Persze, ezek csak számok, amikre méltán büszke lehet. De elsősorban nem erre büszke. Nem arra, amit mindenki, ha egy kis ügyesség szorult belé, szorgalommal és kitartással megtanulhat. Ő arra büszke; ami nem tanulható meg, ami túl van az ügyes fogásokon, arra, ami a művészet lényege és csak a géniusz sajátja. - Ezen a téren sohasem bocsátkoztam alkuba - vallja. - Nem szolgáltam ki a közízlést. Akkor is úgy alkottam meg művemet, ahogy elgondoltam, ahogy ihletem diktálta, ha előre tudtam, hogy a közönség egy- vagy nagy részének nem fog tetszeni. 

Pédery-Hunt Dóra kisméretű művei ellenére is nagyigényű művész. Azért említettem imént a "mikrokozmosz" szót, mert itt a kicsiben is egy egész világ tükröződik, akár Bartók Mikrokozmosz darabjaiban. Ha már az előbb érmeit rövid versekhez hasonlította, hadd idézzem rá Weöres Sándor sorait: Egy lépés önmagadban, befelé az eseményen és káprázaton túl a változatlan űrbe, önmagad kútjába . . . Mint isten és mint istennő dalolhatsz; s a föld megborzong és táplálkozik, beléd hal, aztán újjászületik ily daltól. - Más dal: legföljebb ügyesség. 

A MŰVÉSZETEK közti analógia nem ritka dolog. Pédery-Hunt Dóra az érmet rövid vershez hasonlítja. Borsos Miklós pedig ezt írja előbb említett könyvében: ,, Festészet, szobrászat egy dolog. A Ghiberti-kapuk aranyozott képdomborművei domború képek: A festmények meg festett szobrok. Az építész Brunelleschi fából faragott Feszülete valóban vetekszik Donatelloéval, Leonardo nem egy szobra a szobrászokéval; s Michelangelo festményei között van egy, mely a legnagyobb festmény, amit valaha is festették. Nem cédulák határozzák meg, hogy ki kicsoda, hanem a művek.’’ - Nos, Pédery-Hunt Dóra domborműveire is ráillik, ami a Paradicsom kapujának aranyozott tábláira: domború képek. 

Pédery-Hunt Dóra 1974-ben kiadott "Medals" című könyve volt az első ilyen természetű könyv Kanadában. 56 alkotását mutatta be a művésznőnek az 1960 és 1973 közötti évekből Elizabeth Frey brilliáns felvételein keresztül. Az idő- és alkalomszerű érmék sorából kiemelkedik az 1970-es Osaka- i világkiállításon Kanadát képviselő érem és a világhíres Dante-érem, amit a költő 700-adik születési jubileumára alkotott 1965-ben. Ez a változatossága a témáknak és szándékoknak természetesen újabb és újabb stílusbéli megközelítést követel. Ezért van az, hogy egyik darab oly mértékben üt el a másiktól, hogy a szemlélő méltán csodálkozhat és kérdezheti, vajon a két mű egy kézből származik-e? Így alakul ki a művész sokoldalú, igazi arca, nemcsak a derűs, de az elgondolkoztató is. 

A LEGELRAGADÓBB és hozzánk legszemélyesebben szóló érmek a bibliai sorozatban találhatók, mint a Mater Dolorosa, Krisztus, Jézus születése, Hegyi beszéd, Ádám és Éva, valamint az olyan darabok, mint a Szerelmesek, Tavasz; Nővérek. Ezekben tökéletes harmóniába olvad az ártatlanság és fennköltség és valami áradó-hullámzó felszínt ölt a bronz, ami egyébként nem természete. Ezek az érmek feltétlenül rokonságban vannak a reneszánsz érmekkel, mégis teljesen kielégítik korunk művészi igényeit. 

És ennél a pontnál szeretném följegyezni saját, egyéni meglepetésemet. Talán a magam hibájából is ered, de mindezideig csak újságok és folyóiratok lapjain találkoztam Pédery-Hunt Dóra érmeivel, s hasonlóan másokhoz, medallistának, éremművésznek könyvéltem el. Amikor műtermébe léptem s ott jobban körülnéztem, kiderült, hogy kitűnő szobrász is. És még mennyire modern szobrász! Philemon és Baucis szobrocskája (mert szoborban is a filigrán vonzza) valósággal elbűvölt alakjainak Greco-i nyúlánkságával, spirituális bensőségével. Azt írtam az elején, hogy a szobrászat a leganyagszerűbb művészet. Ám az igazi művész csodát tud művelni, s az anyagot is át tudja szellemíteni. Csak akkor csodálkozunk, milyen nehéz a bronz; ha kézbe vesszük, de ha nézzük és körüljárjuk, repülni, szárnyalni látszik. Bronzba álmodott aktjai lebegnek, Rodin-i sejtelem veszi körül őket. Krisztusa megrendítően fejezi ki, hogy Ő az Út, az Igazság, az Élet. 

DE TÉRJÜNK RÁ arra a fontos és lényeges eseményre, aminek alkalmából ez a cikk íródik: The Rocks of Canada. Pédery-Hunt Dóra kiállítása Torontóban, a Prince Arthur Galériában. Lieutenant-Governor Pauline McGibbon nyitotta meg múlt év novemberének végén a kiállítást, amely egy teljes hónapig tartott. Óriási sikere volt, amit a számok is igazolnak: ötszázan vettek részt a megnyitón, háromezren látták a kiállítást, amelynek a sajtóban is nagy visszhangja támadt. A "Toronto Star" Toronto's hidden Superstars című sorozatában egészoldalas, gazdagon illusztrált cikkben számolt be róla, méltatva nemcsak a kiállítást, de a művésznő egész életművét. Hasonlóképpen a torontói ,,Globe and Mail" is. 

A kiállítás gyönyörű katalógusához David P. Silcox írt előszót, kiemelve Pédery-Hunt Dóra hallatlan technikai tudását, meleg és mégis átható látását, mély betekintését, az Isteni Színjátékba, amit életnek nevezünk. Maga a művésznő személyeshangú, lírai bevezetőjében elmondja, kik látogatták meg az elmúlt években. Látomásszerű vallomás ez, amelyben a szereplők egyike sem él már: vastag, poros könyvek lapjai közül léptek elő, levelek, naplók, jegyzetek megfakult soraiból, oly elevenen, hogy lehetetlen volt meg nem örökíteni őket. Ezek a "látogatók" rakták le Kanada alapjait, ők voltak a gránitkövei a fiatal országnak: Rocks of Canada. 

GYÖNYÖRŰ KIS SZOBROK ezek, megragadó tanúságai a század ikonográfiájának. Életszerűek és mégis valami ellenállhatatlan poézis ömlik el rajtuk: ahogy a női emancipáció előfutárai derűsen néznek a jövőbe; ahogy Sir Edmund Walker könyvet és nagyítót tart a kezében; ahogy egy másik "Sir" elmerülten fuvolázik, míg Douglas Duncan, az egyedüli, akit Dóra asszony személyesen ismert, kényelmesen hátradől a karosszékben. Napozó nője s "vízbe ugró alakja" bonyolult anatómiai helyzetükben is klasszikus harmóniát árasztanak. Nem kis érdeklődést váltottak ki érmei is, többek között ' a "Canadian Confederation", Rudolph Nureyev és Pauline M. McGibbon portréja. Minden darabon mély humánum ömlik el, ami valóban mutatja, hogy alkotójuk szereti az életet és az embereket. 

Pédery-Hunt Dóra a nagy látók közé tartozik, akinek retináján át a rideg valóság költői alakot ölt: joggal nevezhetném a bronz költőjének. Beszélgetésünk során kitűnt, hogy színes fantáziája van, irodalmi szintű társalgó, szíve mélyéig magyar, jóllehet "befutott'', sőt élre tört az idegen környezetben is és okos kovácsa a maga szerencséjének. Hajnali négykor kel, 15 órát dolgozik, . közben azért van egy kis ideje ebéd után a "soap operát" is nézni. Szombatokon hatalmasat sétál. Társaságba nem nagyon jár: korán kelő embereknek ez is megbocsátható. Művésztársait propagálja, a kezdőket felkarolja. Díjat alapított a tehetséges főiskolások részére, amit első ízben Seres József nyert el. 

Amíg Európában a kisplasztika "elöregedéséről" beszélnek, addig Kanadában éppen kórunkban indul virágzásnak. És ez elsősorban Pédery-Hunt Dóra érdeme. Erre pedig, s őrá is méltán büszkék lehetünk. 

Tűz Tamás: Élet a szépség szolgálatában

Jelentős művészek otthonában mindig különös atmoszféra fogadja a látogatót. A falak árulkodnak a művész múltjáról, jelenéről, megtett útjáról, kísérleteiről, jövőbe néző álmairól. Nem csoda, ha várakozással, mondhatnám, szorongással lépek be Mosdóssy Imre professzor lakásába. Megint egy új világ tárul föl előttem, amelynek titkaiba avatatlanul behatolhatok, amit - ha csak pár órára is -, szememmel körülutazhatok, hogy megsejtsek valamit a teremtő géniusz rejtelmes hatalmából. A szorongás egy pillanat alatt eltűnik, amikor kitárul az ajtó és előttem áll a Mester fehér munkaköpeny-be, akár egy orvosprofesszor, akit azonban most én vagyok hivatott röntgen-sugaraim kereszttüzébe állítani. 

Tiszta, derült, mélyreható tekintete mögött mintha nyomtalanul suhant volna el a huszadik század háromnegyed része, ma is egy gyermek hitével és ártatlanságával néz a világba, holott ez a 75 év sok mindenről tudna beszélni és amint a falak bizonyítják, beszél is, sőt hogy hasonlattal éljek, több nyelven beszél. Festmények, vázlatok, szobrok, domborművek erdejébe kerültem, ahol lélegzetvisszafojtva leskelődöm, és figyelek a mindenség szavára. Jól mondtam? Igen, az univerzum nyomaira bukkanok, amit a professzor művészi tehetségének és alkotóerejének finom műszerével fölfogott, rögzített és újrateremtett. 

Már az első percekben látom, hogy univerzális emberrel állok szemben. Nem téveszt meg a lebilincselő, ábrándos tekintet, a hófehér haj, a fiatalosan hajlékony testalkat, érzem mögötte a csontokat, a kemény akaratot, a céltudatos szívósságot, amely ma is napi 14 órára odaparancsolja a munkapadhoz. Érzem benne - igen, megtaláltam a helyes szót - a reneszánsz alkotót, aki a Leonardókhoz hasonlóan éjt nappallá téve a munkának, a kísérletezésnek, a fölfedezésnek él. Egyetlen pillantással fölmérem azt a birodalmat, amit bejárt, amely a képzőművészetnek csaknem minden ágát magába foglalja. Ez a birodalom már földrajzi viszonylatban is imponáló, hiszen Budapest, Párizs, Itália, Hollandia, Kolumbia és Kanada a főbb mérföldkövei életútjának és mindenütt kiemelkedő alkotások, amelyeknek már a számuk is lenyűgöző.

Mosdóssy Imrét a köztudat elsősorban mint bélyegtervezőt tartja számon. Tíz ország számára tervezett több mint 890 bélyege azonban csak egy töredéke művészi munkájának. Mi mást alkotott még? Kezdjük talán az egyházművészettel, amely vallomása szerint leginkább a szívéhez nőtt. Kolumbia 11 templomában láthatók művei. Nemcsak nagyméretű falfestmények, oltárképek, színes ablakok tanúskodnak áhítatot ébresztő, elmélkedésre ösztönző művészetéről, de szobrok és domborművek, szószékek és oltárok, sőt különböző templomi tárgyak is dicsérik keze munkáját. Egy templom homlokzatát és tornyait az ő elgondolása alapján valósították meg. A kolumbiai Nemzeti Szentélyt az ő elképzelése szerint alakították újra. 

Forgatom az albumot, amelynek fekete lapjairól a fényképek mint drágakövek ragyognak elő. Kiderül, hogy Mosdóssy Irnre, a festő, színekben álmodik, a kolumbiai napfényt belopja a templom homályába, a falfestmények varázslatos színárnyalatokban pompáznak. Meglep a kompozíciók barokk mozgalmassága is. "Alkalmazkodnom kellett a templomok stílusához - magyarázza a művész -, bizánci vagy barokk stílusú templomba nem festhetek modern képet." Így aztán művei valóban belesimulnak a dél-amerikai spanyol architektúra világába. 

A pamplonai szeminárium kápolnájának szentélyében bravúros megoldással körcikkekben helyezi el az angyalok, szentek, vértanúk seregét Krisztus körül. Ebben a hatalmas látomásban legalább félszáz alakot jelenít meg a középkori festők képzelőerejével, egy Giotto vagy egy Fra Angelico alázatával. Kiemelkedő alkotása a Kármelhegyi Boldogasszony templomának oltárképe (Ibague). A kompozíció egysége és arányossága, annak ellenére, hogy sokalakos kép, azonnal megragadja a szemlélő figyelmét. Hatalmasan és mégis anyai gyengédséggel trónol a felhőkben a Szentszűz, ölében a Gyermek Jézussal, aki anyjához hasonlóan, skapulárét tart a kezében. Körülöttük kis angyalok, puttók serege, lenn a földön pedig az emberiség képviselői, öregek, ifjak, férfiak, nők, elragadtatva szemlélik a csodás égi jelenést. A színek itt is kiegyensúlyozottak, nem kiáltanak, hanem szelíd megadással illeszkednek bele a látomásba. 

Mosdóssy Imre tökéletes rajztudásával és anatómiai ismeretével fölényesen oldja meg a legnehezebb feladatokat is, legyen az bélyeg vagy nagyméretű kép. Lehetetlen itt mind sorba venni összes templomi műveit, csak kiemelek a Jézus és a szentek életéből vett megkapó jeleneteket, a négy evangélista szimbolikus ábrázolását, Szent Ferenc halálát. Az egyházművészet sajátos területe a színes ablak, külön képzettséget és gyakorlatot kíván. A nagy gótikus katedrálisok legfőbb ékei a csodás színekben ragyogó ablakok (Chartres, a párizsi Notre Dame). Művészünk erre a nehéz feladatra is vállalkozott, mégpedig teljes sikerrel. 

A már említett pamplonai szeminárium kápolnáját 23 ablakkal díszítette 717 négyzetlábnyi terjedelemben. Az üvegablaknál is a szín a fő elv, a színek harmóniája. Döntő tényező a napsugár, a világosság, amely fölragyogtatja a színeket. Nem lehet akármilyen színű üvegdarabot beleszőni az ólomkeretekbe ágyazott szőttesbe. Ennek is megvan a maga törvénye. Mosdóssy Imre bizonyára gondosan tanulmányozta a régi, javarészt ismeretlen mesterek műveit, mert ebben a műfajban is remekműveket alkotott. Ablakainak szépsége teljes pompában bomlik ki a heves déli nap sugaraiban. 

Egy másik nagyszabású alkotása a San Laureano templomban látható (Lenguazaque). Itt 31 ablakot tervezett lOl2 négyzetlábnyi terjedelemben s ezeken már bizonyos stílusváltozás észlelhető, hisz ennek a műfajnak is ezernyi lehetősége van a technika fejlődésével. Hatalmas 32-alakos falfestményével is ez a templom ékeskedik. Az apszis félkör alakú képén arany háttérbe ágyazva Krisztus, mint Pantokrátor látható, két oldalt Mózes a kőtáblákkal és Illés próféta. Alul mozgalmas jelenetek San Laureano vértanú életéről és haláláról. Valódi körkép, mégis a hangsúly és az arány egyetlen szempillantásra észrevehető, a figyelem először a főalakra irányul, Krisztusra, mint a mindenség urára s csak azután veszi sorra a mellékjeleneteket. 

Persze nemcsak templomokat festett Mosdóssy Imre Kolumbiában. Ahogy már Magyarországon is megfestette többek között a Tudományos Akadémia elnökének, Berzeviczy Albertnek portréját az Országház számára, valamint Sipőcz Jenőt, Budapest polgármesterét és Friedrich István miniszterelnököt. Ő rajzolta az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus egyik közismert plakátját Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusz pápa arcképével. 

Kolumbiában gyorsan híre megy művészetének. Ibaguéban négy nagyméretű falképet fest a San Simon Kollégium könyvtártermében. Ezzel megalapozza jövőjét. Egymás után kapja a megbízatásokat. Megfesti a nemzeti hős, Simon Bolivár álló képmását a városháza számára, majd Gomez államelnök és több kormányzó arcképét, valamint egy Jézus Szent Szíve képet a kormányzósági palota részére. Természetesen a valóságban kellene látni ezeket az alkotásokat. De így is, a színes fényképekből ítélve, teremtő ereje teljében mutatkozik be a művész. A kollégium falfestményeinek elsodró lendülete, históriás elevensége, színeinek kiegyensúlyozottsága, a részletek finom kidolgozása lebilincseli a szemlélőt. 

Alakjai élnek, nemcsak a falfestményeken, hanem a számtalan portrén is. Talán László Fülöp művészete fogható ezen a téren az övéhez. 1950-ben felköltözik Bogotába, a kolumbiai fővárosba. Itt Simon Bolivárról életnagyságú lovas képet készít. Ezt azóta nemzeti kinccsé nyilvánították. Tudjuk, milyen nehéz lovat festeni, agyagba, kőbe, bronzba mintázni. Leonardónak fél élete ment rá - hiába - egy lovas szoborra. Mosdóssy Imre tökéletesen megoldotta ezt a problémát. A ló minden porcikája a helyén van a képen. Büszke tartása, fejének, lábainak, farkának bonyolult s mégis harmonikus összessége eleven életet és fenséges nyugalmat sugároz. A nyeregben ülő Bolivár méltán teszi rá a koronát a nagyszerű alkotásra. 

Mosdóssy Imre univerzális tehetség, abból önként következik, hogy sokoldalú művész. Vessünk egy pillantást a kezdeti évekre. 1904-ben született Budapesten. Gimnáziumi érettségi. Az Országos M. Kir. Képzőművészeti Főiskolán 4 év, középiskolai rajztanári oklevél. Tanulmányút: 6 hónap Hollandiában, egy év Párizsban, 3 hónap Olaszországban. A Székesfővárosi Iparrajziskola tanára. 1944-ben meghívják tanárnak a Képzőművészeti Főiskolára. A politikai helyzet miatt a meghívást nem fogadja el. Kiállítások. A Fővárosi Múzeum megvásárolja egy képét. Portrék, freskók, film- és színházi reklámok, könyvillusztrációk, díszletek a Városi és a Pesti Színház számára. Első díjat nyer állatkerti plakátjával, káromkodás elleni plakátja országos sikert ér el. Nemzetközi vásárok pavilonjainak díszítése (Milánó, Barcelona, Lipcse, Bécs, Varsó, Pózen, Lemberg, Belgrád, Izmír és természetesen Budapest). Párizsi, brüsszeli, new- yorki világkiállítások, berlini nemzetközi vadászkiállítás. Plakátjai hatásosak, ötletesek, művészi kivitelűek. 

Javaslatára rendezték meg Bogotában először a Nemzetközi Vásárt 1954 őszén. Ennek teljes megszervezése, építészeti és egyéb tervei, az építés vezetése, mind az ő munkája volt. 1954-töl kezdve Kolumbia postabélyegei kevés kivétellel Mosdóssy Imre tervei és rajzai alapján készültek kolumbiai, angol, osztrák, holland, spanyol, japán és svájci bélyegnyomdákban. Tanácsára 1959-ben felépült Bogotában a londoni Thomas de la Rue, a világ legnagyobb bélyeg-, bankjegy- és értékpapírnyomdájának leányvállalata, amelynek mindmáig munkatársa. Nemcsak Kolumbia, hanem Ecuador, Panáma, Venezuela, Guinea, Haiti, Honduras, Paraguay és Burundi számára is készített bélyegeket. Elképesztően hatalmas szám, tekintve azt, hogy minden egyes bélyeg külön, lekiismeretes előtanulmányt igényel, nem is számítva a tervezés és kivitelezés aprólékos munkáját. 

1959-ben Los Angelesben egy kolumbiai lányt, Luz Marina Zuluagát választották a világ szépségkirálynőjévé. Róla készült bélyege a legnagyobb amerikai filatelista hetilap által meghirdetett bélyegszépségversenyen az 1840 óta megjelent 160 ezer bélyegrajz közül nemzetközi szavazás alapján kiválasztva harmadik helyet ért el. Két pápáról is készített bélyeget Kolumbia számára: XIII. János és VI. Pál pápáról. Kanadában híres bélyegei: a nemzetközi hidrológia 10-ik évfordulójára tervezett bélyeg, a Vincent Massey, a Sir Isaak Brock és a John McCrea emlékbélyegek. 

Voltaképpen egész könyvet kellene írni Mosdóssy Imre munkásságáról, annyi mindenről meg kellene emlékezni. Például plakettjeiről és érmeiről. Ezek közül nevezetesebbek: Rojas Pinilla kolumbiai államelnök ezüstözött plakettja, a 150 éves kolumbiai függetlenségi emlékérem, katonai és polgári érdemrendek és egyéb jelvények, sőt ő tervezte az egy pézós pénzérmét is. Bankjegyek, sorsjegyek, térképek, könyvcímlapok, karácsonyi üdvözlő kártyák, keresztút-tervek tanúskodnak sokirányú grafikus művészetéről. Méltán neveztük tehát írásunk elején Mosdóssy Imrét vérbeli reneszánsz művésznek. 

Ezek után saját nagyságának mítoszába beburkolózó, zárkózott, kevély és féltékeny egyéniséget várhatnánk, mint ahogy azt elmúlt korok nagy művészeinél már megszoktuk. De nem. Ellenkezőleg, nyugodtan, minden túlzás nélkül, kellemesen társalgó ember ő, aki bizonyos nosztalgiával emlékezik a megtett útra, a helyekre, ahol megfordult. Különösen Párizs nevének említésére ragyog fel a szeme. Ott ismerte meg feleségét, Ágotát, ott voltak nászúton, lánya, Beátrix is ott ment férjhez, sőt apját is Párizs indította útjára valamikor még a múlt században. Emlékezik a csodákra - mert szerinte azok voltak -, amik mindig átsegítették a válságokon. Mosolyogva néz hitvesére, aki nemcsak hűséges élettársa, de Múzsája, tanácsadója és néha kritikusa is. Épp köztünk van lánya is, négy gyermek édesanyja, akik után 1962-ben ők is eljöttek Kanadába. 

Ebben a családias, baráti hangulatban azért az én szemem titokban még mindig a falakon kóborol, akvarellek, miniatűr festmények, bélyeg- és freskó-tervek csodás erdejében. Be kellene járnom a fél világot művei nyomában, betérnem Kolumbia templomaiba, európai múzeumokba és magánlakásokba, ahol alkotásai rejtőznek. Sajnos, erre már nincs erőm és időm. Így csak ezzel a rövid, töredékes és vázlatos portréval szolgálhatok. Remélem, így is sikerült megsejtetnem Mosdóssy Imrében a rendkívüli embert és alkotót.